Minden kocsmának megvan a maga potyaleső figurája. A Negyven Rablóban ez az illető Liftszerelő Lajos. Tudományos tény, hogy a Derrick című filmsorozatban az a két mondat hangzik el a legtöbbször, miszerint„Harry, hozd a kocsit”, illetve„Berger, ezt vidd a laborba”. Ezzel szemben Liftszerelő Lajos két leggyakrabban használt mondata a„nem akarsz meghívni egy sörre?”, illetőleg a he, van egy cigid?”.
Ezek után talán meglepő lesz, hogy nem a sörről meg a cigiről fogok most beszámolni, hanem a szőlőcukorról. A Negyven Rablóban ugyanis dolgozik egy pultos babuci, akinek az a szokása, hogy minden műszakba visz magával egy zacskó szőlőcukrot, és folyton áradozik annak agyműködést serkentő hatásairól. Viszont pár hete elkövette azt a hibát, hogy a zacskó kinyitásakor udvariasan megkérdezte Liftszerelő Lajost, hogy kér-e egy szemet.
Potyaleső Lajos persze kért, és ezt a felajánlást őkelme nem egyszeri alkalomként értelmezte, hanem egy olyan idővonal mentén, amely a végtelenbe tart. Innentől kezdve tehát mindannyiszor jogot formált a cukorkára, ahányszor csak Babuci zacskót nyitott. Szinte feltételes reflexként ivódott be az agyába a törkölymolekulák közé, hogy amikor Babuci kibontja a szőlőcukros zacskót, akkor neki az a feladata, hogy odanyúljon a pult túloldaláról, és automatikusan kivegyen egyet.
És így köszöntött ránk egy csodálatos este. Babuci állt a pultban, és zacskót nyitott. Liftszerelő Lajos meg kivett egy szemet. Viszont az volt a rettenetes probléma, hogy Babuci ezúttal nem szőlőcukros zacskót nyitott ki, hanem piszoárgolyósat, mert szerette volna felfrissíteni a férfimosdó hangulatát.
Lajosunk rutinos mozdulattal a szájába dobta a „cukorkát”, majd elkezdte szopogatni. Babuci később úgy nyilatkozott, miszerint neki szándékában állt figyelmeztetni a potyalesőt, hogy ezúttal más a termék jellege, de sajnos nem volt rá képes, mert a bekapás utáni pillanatban ráborult a pult mögötti sörös rekeszekre, és még hosszú percekig nem tudott megszólalni a röhögéstől.
Liftszerelő Lajos a történtek idején már annyi kedélyjavító párlatot vett magához, hogy nem fedezte fel azonnal az ízvilág markáns különbözőségét. Szokás szerint önfeledten ömbölygette szájüregében a „cukorkát”, és várta, hogy az édesipari termék kifejtse kiváló hatását az agyműködésére. Tulajdonképpen ez az agyi serkentés el is következett, mert a derék kocsmabútor fél perc elteltével kezdte felismerni, hogy valami új menüpont kerülhetett a szokásos protokollba.
Ha valaki ekkor lépett volna be a Negyven Rablóba, és nem értesül az előzményekről, akkor csupán annyit látott volna, hogy Liftszerelő Lajos tágra nyílt szemekkel és nagyon buta, ám kellően rémült arccal áll a pultnál, és a szemgolyói úgy járnak föl és alá az üregükben, mintha csak a tulajdonosuk által szakszerűen megjavított liftek kifogástalan működését szerették volna szemléltetni. Ez a gyanútlan szemtanú csak akkor jött volna rá, hogy itt nem a szakmai önmarketing egyik sajátságos formájáról van szó, amikor azt látja, hogy Liftszerelő Lajos a markába köp valamit, majd azt a valamit leírhatatlan harákolások közepette szemrevételezi.
Fél perc múlva Liftszerelő Lajos már mindkét praclijával a pultba kapaszkodva könyörgött kétségbeesetten:
– Babuci, aggyá gyorsan valami erőset, különben itt fogok megpusztulni!
Nem irigyeljük szegény potyalesőt. A kocsma népe nem olyan ám, hogy egy efféle történetet viharsebesen elfelejtsen, és soha többé ne említse meg a főhős előtt.
4 hozzászólás
Hú, ez aztán nem semmi! Remekül ábrázoltad az ilyen potyaleső ember jellemét. Egyszerűen undorító, de nevezhetném szánalmasnak is. Hihetetlen, hogy egyeseknek milyen vastag bőr van az ábrázatukon. Náluk valószínűleg ismeretlen a kölcsönös szó jelentése. Nem sajnálom, hogy így járt, talán tanult belőle, bár ki tudja?
Szeretettel: Rita
Azóta már tanult belőle, például leszokott a szőlőcukorról. A piszoárgolyóra meg rá se szokott! 🙂
Akkor minden “rendben”.
Szeretettel: Rita
Nagyon jól szórakoztam a remek írásodon.
deb