Ahogy kinézek a kertünkre az ablakunkból szívem a gyönyörű tájjal nem tud betelni. A szürke és fekete kopasz, de nem csupasz faágak szövevénye kapaszkodik a hófelhők szürke tömege által takart égbolt felé. Az ágak kopaszok, mert a leveleik már rég lehullva tűntek el a jelenleg még nem fagyos talajban és nem csupaszok, mert vékony, fehér porcukorszerű finom hó adja a ruhájukat. A korábbi havas eső nyomai a kertünkben még fellelhetők elég sűrűn kitöltve a teret. A szomszédos házak ablakszemei is kíváncsian nézik ezt a téli kerti idillt. A környékbeli fenyők szintén buzgón igyekeznek mutogatni magukat ágaik hófehér ,,stóláival" büszkélkedve.
Maguk a kordonos szőlősorok (4 van ezekből) szinte eltörpülnek ebben a színpompában. Mígnem aztán egyszer csak fokozatosan hívták fel magukra napsugarak figyelmét. De azok csak annyira ,,méltatták", hogy rajtuk csak éppen hogy átsiklottak ,,tovább menve" tartottak a kert és a táj többi része felé. A Nap az égen elfáradt. Őket is csak bágyadtan küldte szét a Földre, hogy egy kissé színesítsék a téli vidéket. A festő festékkel, temperával stb. fest, az író szavakkal teszi ezt. Én szavakkal csináltam ezt a meleg szobánknak a kertünkre nyíló egyik ablakából 2015. enyhe telének egy napján.