Nóra éppen a nővérének telefonált, nagyon boldog volt. Biztosan valami jó hírt közöl – gondolta Teodóra. Ahogy letette a kagylót, már mondta is, hogy apa talált új munkahelyet.
– Most Alizzal beszéltem, meghívtam őket szombatra vendégségbe.
Aliznak volt két kislánya, akiket Teodóra nagyon szeretett, és ő is örült a látogatásnak meg apa új munkahelyének is. Úgy gondolta ez remek alkalom, hogy szóba hozza a macskát, hiszen anya jó kedvében van, ilyenkor sokkal nagyobb az esély, hogy beleegyezik, mint máskor.
– Anya, képzeld Fanniék macskája megellett,k és négy kiscicája van, ugye befogadjuk az egyiket? Úgy szeretném, anya. – kérlelte szépen, de váratlanul érte a válasz, mondhatni leforrázta.
– Nem lehet kicsim – kezdte lassan, de határozottan az anyja, és az arcán már nem ragyogott olyan fényesen a mosoly.
– De hát miért nem anya?
– Azért mert apa új munkahelye Görögországban van, oda fogunk költözni a nyáron.
– És ezt nekem eddig miért nem mondtátok? – kérdezte dühösen.
– Amíg nem volt biztos, nem akartunk szólni – kezdte szelíden az édesanyja, de Teodóra már elindult a szobájába, hogy jól kisírja magát.
Mikor a könnyei elapadtak, de a szomorúsága még nem lement a szobájából és a konyhát takarító anyjához szólt.
– Elmegyek sétálni, megpróbálom megemészteni a költözést.
– Jó, de a leckéd legyen kész!
– Kész lesz, de csak tiszta fejjel tudok nekiállni – válaszolta a kislány, és már indult is. Nem tudta hová menjen, de azt tapasztalta, hogy a futás, vagy akár egy hosszú séta remekül kiszellőzteti a fejét. Csak ment amerre vitte a lába, a Völgység patak hídján megállt, sokáig bámulta a vizet, ami mintha együttérzését fejezte volna ki, most sötéten és lomhán folydogált a boldog napokkal ellentétben, amikor a napsugarakat visszaverve élénken csörgedezett. Sokáig állt itt a hídon, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a régi temető felé indult. Úgy gondolta illik a hangulatához, a régi dolgok vonzása alól egy temető sem lehetett kivétel, ha egyszer már több száz éves. A sírfeliratok többsége az 1800-as évekből való volt, de 1700-as, sőt még régebbi sír is akadt. Talált egy padot, leült rá a sírnak háttal a tiszafákhoz fordulva, amelyek sűrű ágain keresztül csak itt-ott kandikált be egy-egy fénynyaláb. Olyan volt ez a hely, mintha ezernyi, apró, láthatatlan tündérke szorgoskodott volna körülötte. Senki más nem volt a temetőben. Teodóra sem maradt sokáig, bár neki nagyon hosszú időnek tűnt, amíg egyedül ült a padon. Úgy gondolta most már hazamegy, hiszen még a leckéje sincs kész. De ha már sétálni ment, ne azon az úton menjen vissza, amin jött. Elindult hát. Elég sokáig ment, egy jó darabig még voltak házak arra, de aztán elfogytak azok is. Semmi mást nem látott csak napraforgókat.
– Arra lakom – mondta halkan magának és mereven előre nézett. – Túl késő van már, hogy visszamenjek arra amerről jöttem. Ha itt átvágok, az utcánk közepén kell kilyukadnom nagyjából a házunk előtt – gondolkodott félhangosan, mivel senki sem volt a közelben. Neki is vágott. Két nagy virágot széthúzott, lépett, megint kettőt félrehajtott, újra előre haladt egy kicsit. Ez így ment sokáig a nagy növények között, akik jóval a feje fölé magasodtak, amint egyre beljebb ment. – Legalább lesz még egy kalandos kirándulásom mielőtt elmennénk innen – gondolta. Már jó ideje benn járt a napraforgósban, és egyre jobban úrrá lett rajta a félelem. – Mindjárt kinn vagyok. Mindjárt kinn vagyok – hajtogatta. Ekkor zajt hallott közel a háta mögött. Nagyon hirtelen mozdulat lehetett, mert a szottyi nagyot rezzent. Teodóra pedig ijedtében ökölbe szorította a kezét, de olyan erővel, hogy fájdalmasan belevésődött a körme a tenyerébe. A szíve hirtelen hevesen kalapált, a legrosszabb gondolatok jártak a fejében. Biztosan egy bűnöző, egy tolvaj, egy alkoholista, egy…, aki errefelé bujkál, de ekkor meglátta a hirtelen távolodó barna testet. Egy őzike volt, aki ijedten csörtető kis patáival okozta a zajt. Teodóra megnyugodott, felsóhajtott aztán elmosolyodott. Viszont a nagy ijedtségben, ahogy össze-vissza forgolódott, kereste a zajt és a menekülés forrását már nem tudta pontosan merről jött, és merre tart. Elindult az egyik irányba bár fogalma sem volt, hogy hol van. Újból hosszú és fárasztó utat tett meg. Egyre kétségbeesettebben kereste a kiutat, úgy gondolta már nagyon késő lehet bár még nem sötétedett, de ezt betudta annak, hogy nyár elején sokáig van világos. Minél tovább ment, úgy érezte egyre mélyebben elmerül a növényrengetegben, egyre magasabb a napraforgó fölötte. Valóban minél többször irányt változtatott annál inkább belezavarodott. – Most mit csináljak? Kihez forduljak? – kérdezte magától, majd megpróbált megnyugodni. – Anya azt mondta, hogy amikor baj van, imádkozzak, és az segít – töprengett. Zavartan körbenézett, mintha egy hirtelen megnyíló ösvényt keresne, de nem látott segítséget sehonnan. – Nincs kiút – motyogta. Letérdelt ott a napraforgótábla kellős közepén, és imádkozni kezdett. Úgy érezte, ha segítségért könyörög Istenhez, mindenképpen le kell térdelnie. Mikor befejezte felállt. Kissé nyugodtabban nézett körül, és mikor újra meghallotta csörgést, már nem ijedt meg úgy. Rosszabb estben egy őzike, jó esetben pedig a segítség – gondolta, és egy tapodtat sem mozdult. De talán még az őzike is ki tudna vezetni. Viszont most nem állat motozott a napraforgósban, hanem ember, méghozzá nem is akárki, hanem Fazekas Péter. Meglepődve néztek egymásra.
– Hát te, hogy kerülsz ide? – kérdezték egymástól.
– Mondd előbb te! – kérte Péter. Teodóra egy nagy sóhajtással belekezdett, és mindent elmondott a költözéstől mostanáig. Mikor a végére ért, Péter szomorú arccal állapította meg a tényt.
– Tehát elköltöztök – mondta szomorúan.
– Igen, még a nyár elején.
– Nos, nézzük mindennek a jó oldalát – próbálta vigasztalni Péter.
– És ennek mi a jó oldala?
– Szereted a tengert, nem? – Teodóra bólintott – közel leszel hozzá. Meg fogod szeretni azt a helyet. Biztosan lesznek ott is érdekes dolgok. Régiségekből például egy csomó lesz, nem kell egy temetőre szorítkoznod.
– Tudom, hogy furcsának tartod, hogy oda mentem, de azért nem kell kinevetni. Olyan szomorú voltam, mint a temető – itt egy hosszabb szünetet tartott, aztán halkabban folytatta – de hiányozni fogsz, és a barátnőim is, meg a házunk, az utcánk, még az iskola is. – Ha a házat nem adjátok el, akkor vissza fogtok jönni – bíztatta Péter.
– Aztán néha írhatnál nekem levelet, én meg válaszolnék, az olyan lenne, mintha beszélgetnénk.
Teodóra most már mosolygott, megígérte, hogy fog írni, és ha a kőre ránéz, mindig eszébe jut majd Péter. Ő is szeretett volna adni egy kis emléket a fiúnak, de hát mit adhatna? Nem volt nála semmi. Teodóra meg is kérdezte, hogy mit szeretne tőle emlékbe. Péter pedig egy hajtincset kért. Volt is nála egy kis bicska, a kislány azon nyomban vágott is neki egyet. Később mikor visszagondolt arra a délutánra a napraforgósban, úgy emlékezett rá, mint élete egyik legromantikusabb élményére.
Teodóra remekül érezte magát az iskolában a barátnői és Péter társaságában. Egyre fontosabbak lettek az életében ezek a kapcsolatok. Itt mindene megvolt, amire csak vágyott boldog volt és megelégedett. És ekkor bejelentik, hogy elköltöznek, méghozzá jó messzire egyenesen Athénba. A kislányt ez valahogy úgy érintette, mintha egy villám csapott volna belé. Az iskolából alig egy hét volt vissza, és már azt tervezték a lányokkal, hogy a nyári szünetben elmennek egymáshoz, ott is alszanak. Hajnalig beszélgetnek, együtt kirándulnak…, és most ez egyszerre mind szertefoszlott, akár egy szép álom az ébredés pillanatában.
– Görögországba költözünk, mindjárt az évzáró utáni héten – suttogta maga elé Teodóra, amint az ágyán ült. A szülei nagyon boldogok voltak, hogy így meg tudták oldani ezt a problémát, nem is gondoltak bele, hogy ez a változás mennyire megviseli majd a kislányukat. Teodóra elhatározta, hogy azt a kis időt, amit még itthon tölt, emlékezetessé fogja tenni. Meghívja magához az összes barátnőjét egyszerre, a szüleinek meg kell engedniük, hiszen most már úgyis elköltöznek. Aztán ír egy búcsúlevelet a házhoz, amit elrejt a padláson, és sok év múlva majd, ha visszajön ide, megkeresi, és elolvassa, majd elteszi emlékbe, és megmutatja a gyerekeinek. A naplójába aznap ezt írta:
2008.VI.9. Elköltözünk. Nagyon szomorú vagyok, de írni fogok Péternek és a barátnőimnek. Elmentem kiszellőztetni a fejem, a temetőbe mentem, aztán eltévedtem a napraforgósban és Isten Pétert küldte, hogy hozzon ki. Emlékül egy hajtincset adtam neki.
Másnap elmondta a barátnőinek a költözést. Lehangolta őket a hír. A búskomor hangulatnak Hanna vetett véget. Aznap az első óra nyelvtan volt, ő pedig levelet írt Fanninak és Hajninak, hogy vidítsák fel. Aznap csütörtök volt és délután Hannának szolfézsre kellett volna mennie, de úgy gondolta inkább lemondja és Teodórával lesz, már úgysem teheti sokáig. Megtervezték, hogy együtt elmennek a parkba.
Ahogy vége lett a tanításnak, és Teodóra elment, a három barátnő leült, hogy megszervezze a délutánt. – Mindenképpen ki kell öltöznünk – mondta Hanna a főszervező, aki mondhatni maximalista volt.
– Hogy gondoltad, mit vennénk föl?- tette fel a kérdést Hajni.
– Hát estélyit természetesen.
– Mégis honnan szerzünk estélyit? – kérdezte mosolyogva Fanni.
– Kölcsönzünk – válaszolta olyan komolyan, hogy az még Fannit is meggyőzte volna, ha egy újabb kérdés fel nem vetődik.
– És honnan szerzünk pénzt a kölcsönzéshez?
– Hát a szüleinktől – mondta egy kicsit bizonytalanul, de rettentően igyekezett legalább magabiztosnak tűnni.
– Ki milyen színű ruhát javasol? Ugyanis egyforma színűben leszünk – a főszervező a kérdésére eltérő válaszokat kapott.
– Halvány barack – mondta Fanni.
– Zöld- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Hajni, de Hanna kékre gondolt.
– Akkor gondoljunk inkább arra, hogy Teodóra milyet szeretne – ajánlotta bölcsen a főszervező.
– Aranybarna!- mondták kórusban a lányok.
– Jó, ha a ruha megvan ideje, hogy rátérjünk a programra. Először is elkészítjük a fotókat, hogy Teodóra az új szobájába kitehessen minket a falra. Beszélgetünk, sétálunk, és mondjuk, hozzánk jönnénk aludni. Természetesen együtt uzsonnáznánk.
– Nem vállalom a sütést, nem bírnám elviselni, ha rosszul sikerülne. Uzsonnázzunk cukrászdában – mondta egy szuszra Hajni.
– Rendben, más ellenvetés, ötlet, kérés óhaj-sóhaj, panasz vagy bármi más egyéb?
– Talán csak annyi, hogy nem lenne jobb ha Teodóráékhoz mennénk, ha már ő megy el? Persze tudom, nem tolakodhatunk oda – vetette fel Teodóra legbizalmasabb barátnője.
– Óvatosan megpróbálhatnánk elintézni – mondta Hanna, aztán más témával folytatta.
– Már csak azt kell kitalálnunk, mikor legyen a búcsúdélután.
– Szombat? – kérdezte Hajni.
– Jó mindenkinek?- nézett körbe a főszervező, aki láthatóan nagyon élvezte, hogy ő a kitalálója a búcsúdélutánnak.
Hogy, hogy nem, Hanna szombatra tényleg mindent megszervezett. Az apját, vagyis a fényképészt, azt hogy Teodóráékhoz mennek aludni nem is kellett kérnie, hiszen pénteken meghívta őket. Egyedül a ruhákkal volt gond. Nem volt nem, hogy négy, de még két egyforma sem. Szombat délelőttöt a három lány azzal töltötte, hogy előteremtsék a ruhákat. Végül Fanni halvány barackba öltözött, amit az édesanyja barátnője ingyen kölcsönadott neki. Hajni zöldben pompázhatott, amit az anyukája a saját estélyi ruhájából alakított a kislányra. Hannának már volt egy kék alkalmi ruhája, így abban csilloghatott. Már csak Teodóra volt vissza. A hármójuk félretett pénzéből a szülők kiegészítésével sikerült megvenni egy igazán gyönyörű aranyszínű ruhát kifejezetten Teodórának. A parkban találkoztak délután, és átadták az ajándékot barátnőjüknek. A kislány meghatódottan ölelte át a barátnőit, akiktől nem sokára elszakad, és nagyon távol lesz. A fényképek nagyon jók lettek, alig tudtak választani, hogy melyiket nagyíttassák ki. Meguzsonnáztak a cukrászdában, aztán Teodóráék házához sétáltak. Szerettek egymásba karolva menni, csak az volt az egyetlen baj, hogy nem volt plusz még egy kezük amivel a harmadik barátnőbe is belekarolhatnak. Teodóra mindegyik barátnőjének adott egy fogföldi ibolyát emlékül. Táncoltak a nappaliban, és nem is gondoltak a költözésre. Este végül is a nappaliban aludtak, akarom mondani beszélgettek. Megsiratták Teodórát, aki olyan tiszta szívvel tudott nevetni velük, felpezsdítette a hétköznapjaikat.
– Nagyon fogsz hiányozni Teodóra. – mondta ki mindhármuk gondolatát Fanni.
– Ti is nagyon fogtok nekem. Soha nem lesznek még egyszer ilyen jó barátnőim, mint ti.
Megígérték egymásnak, hogy rendszeresen írnak, és mindenről értesítik, ami történik. Úgy két óra körül a barátnők elterveztek valamit. Alvást színleltek, amíg Teodóra el nem aludt, aztán felkeltek és írtak neki egy pár sort búcsúzóul amit aztán Nórának adtak, hogy majd csak a repülőn adja oda a lányának.:
Hajnitól
Szeretném megköszönni a barátságodat és, hogy mindig mellettem voltál a bajban, tudom, hogy nem fogsz elfelejteni,de azért én mégis szeretnék adni neked egy kis emléket, hogy ha ránézel, jussak eszedbe. (A színjátszó követ adta neki.)
Hannától
Tudod, nagyon fogsz hiányozni. Elsősorban a nevetésed, a mosolyod, az ötleteid, aztán a szemeid, mert olyan zöldes barnásak…, vagyis az egész Teodóra nagyon fog hiányozni. Én odaadom az új kék köves karkötőmet, hogy mindig rajtad legyen és soha ne felejts el!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
U.I.: Mindenről tudni akarok, ami veled történik.
Fannitól
Teodóra először arra kérlek, hogy nagyon vigyázz magadra abban a messzi Görögországban. Te voltál, vagy és leszel is mindig az én legjobb barátnőm. Kérlek, ígérd meg, hogy minden nap írsz, vagy legalábbis mindenről beszámolsz, ami veled történik. Péternek is küldhetsz levelet az én borítékomban, továbbítom, és a válaszát is elküldöm. Nagyon fogsz hiányozni, de a leveleid majdcsak enyhítenek rajta valamit. Tudom, hogy most ezt nem kellene felhoznom, de kívánom, hogy ott is találj majd ilyen jó vagy majdnem ilyen jó barátokat, viszont soha ne felejtsd el a régieket sem. Jó-jó tudom, hogy nem fogod, de azért a gyöngyös gyűrűmet vidd magaddal, kérlek, hogy biztosan emlékezz rám. Már mondják a lányok, hogy fejezzem be. Ne írjak regényt, mikor ez csak egy búcsúüzenet, de könnyű nekik ők ott vannak egymásnak, nekem viszont a legjobb barátnőm megy el. Sokszor puszillak, és amint megérkeztél derítsd ki, hogy hol van a legközelebbi posta, és írd meg milyen volt az út, milyen a szobád, a néni, akivel laktok, a szomszédok, a városiak…, szóval mindent, és haladéktalanul add fel, még aznap !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Na, szia és még egyszer puszillak! Barátnőd: Fanni
A lányok gondosan elrejtették a leveleket és az apró ajándékokat Teodóra csomagjában.
Segítettek kiválasztani a ruhát, amiben majd elmegy. Egy kék kockás hosszú egybe ruhát választottak. Az utolsó nap, amit otthon töltött azzal telt, hogy megírta a búcsúlevelét a házhoz.
Kedves Mikes utca 44!
Szerettem itt lakni, itt születtem, itt tanultam meg járni, itt éltem több mint egy évtizedig. Nagyon fogsz nekem hiányozni és a barátnőim is meg az osztálytársak és a szomszédok is. A szobám, amihez hasonló hely nincs a Földön, mert ez a négy fal tudja és őrzi minden titkomat, minden könnycseppemet, minden mosolyomat…
Remélem, hogy a következő gazdád is ennyire fog szeretni.
2008.VI.15. vasárnap Nikopulosz Teodóra Ezennel átadom a házat az új gazdának."
8 hozzászólás
Szia Delory !
Nah mire a végére értem kétszer ledobott 🙂
A búcsúzás, legyen az egy háztól, vagy barátoktól mindig fájdalmas dolog és vegyes érzéseket kelt az emberben.
Remélem a barátok még ma is barátok:)
Örömmel olvastalak:Zsu
Kedves Zsu!
A valós szereplők közt akikről mintáztam, azóta sajnos sokat lazult a kapcsolat.
Szeretettel láttalak most is: Delory
Kedves Nadin!
Csodaszép,egyben fájó…tele nagyon mély érzésekkel…
"Kedves Mikes utca 44"…
" az egész Teodóra nagyon fog hiányozni"…
nagyon tetszett az egész…lehetetlen mindet idézni!
Szeretettel gratulálok:sailor
Szép estét!
Köszönöm Sailor!
Igazából még nincs vége, bár nálam sose lehet tudni 🙂
Örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Delory
…ennek nagyon örülök,hogy még nincs vége!
Nagyon szeretem azt,hogy minden kis apróaság ´is´
fontosnak számít Nálad…és egyben egy cél felé
´irányítod´a gondolatokat,élményeket,érzéseket…
Szép estét:sailor
2008-ban félbehagytam, (nem itt, kicsit később), de most megfordult a fejemben, hogy még folytatom. Köszönöm a kedves szavaid.
Szép estét neked is.
Delory Nadin
Kedves Delory!
Elolvastam az eddig feltett részeket. Szépen tovább vitted az első részben lévő hangulatot. Ez nagyon nehéz feladat, mivel egy hosszabb írásművet nem lehet egyvégtében megírni, így nehéz "visszatalálni" a történetbe, és felvenni úgy a fonalat, hogy ne legyen törés a hangulatában.
Remélem, még felteszed az elkészült részeket, bár az athéni részt nagyon nehéz lehet úgy megírni, hogy soha nem éltél ott. /Iskola, kórház, könyvtár, stb./ Vagy nagyon sokat kell hozzá olvasni az ottani életről, vagy semmitmondó lesz az ottani környezet, amit eddig olyan nagy gonddal írtál meg.
Judit
Olvasgattam akkoriban Athénről, de ez már tényleg nem most volt. Szerintem a hangulatot sikerült megtartani. Hamarosan felteszem. Köszönöm a véleményed.
Szeretettel: Delory