Ez a kifejezés nem feltétlenül azt jelenti, hogy a gyerek annak idején rendelkezett egy saját szobával, hanem sokkal inkább azt, hogy foglalkoztak vele, nevelték, érzelmi intelligenciát kapott. Megtanulta, hogy illik viselkedni, például, hogy ha valahová megyünk, vagy valakivel találkozunk, akkor köszönünk, ha valamit kapunk, akkor azt megköszönjük, hogy előre engedjük az idősebbeket, átadjuk a helyünket a buszon, villamoson. Segítünk, ha látjuk, hogy a másik segítségre szorul, vagyis szociálisan érzékenyek vagyunk.
Nem tegezzük le az idősebbeket, hanem megvárjuk, hogy ő ajánlja fel a tegeződést, ha nem, akkor tudomásul vesszük, hogy nem tegeződhetünk. Nem szidjuk a háta mögött a másik embert. Nyíltak vagyunk és őszinték, a nélkül, hogy a másikat megbántanánk.
Nem élünk vissza a vendégszeretettel. Hiába vagyunk éhesek, nem esszük el mások elől a szendvicset, süteményt, stb. Nem iszunk mértéktelenül és különösen nem mi töltünk magunknak. Nem döngetjük a mellünk és hagyjuk, hogy mások is szóhoz jussanak.
Nem maradunk túl hosszú ideig a vendéglátó családnál, ne kelljen bennünket úgymond kisöpörni.
Hölgyként nem úgy ülünk le, hogy a velünk szemben lévő a fehérnemünket lássa. Nem kokettálunk a házigazdával.
Lehetne még hosszan sorolni, hogy mit nem teszünk, ha jól neveltek vagyunk, ha úgymond volt gyerekszobánk, függetlenül attól, hogy valóban rendelkezésünkre állt-e egy külön helyiség vagy nem.
4 hozzászólás
Kedves Rita!
Így van!
“Lehetne még hosszan sorolni, hogy mit nem teszünk, ha jól neveltek vagyunk, ha úgymond volt gyerekszobánk, függetlenül attól, hogy valóban rendelkezésünkre állt-e egy külön helyiség vagy nem.”
A nevelést már a születés pillanatától el lehet kezdeni….viszont sohasem késő
Kiváló írás!
Szeretettel:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Nagyon szépen köszönöm,hogy ezt is olvastad. Igen, a nevelés nem úgy működik, hogy most ülj le, mert nevelni foglak, hanem folyamatos cselekedet. Ne nyúlj hozzá, mert eltörik, ne vedd el, mert nem a tied, add neki kölcsön, hogy ő is játszhasson vele! Egyszerre csak egy sütit vegyél ki a tényérból és ha megetted és kérsz még, akkor ismét kivehetsz egyet. A szülő nem győz nevelni. Vigyázz, ne nyúj hozzá, mert forró és megégeted a kezed! Nem szaladhatsz át az úttesten, mert elüthet egy autó és így tovább, de ezeken a lényeges és fontos figyelmeztetéseken kívül a nevelés része az idősebbek tisztelete, az, hogy köszönünk, ha valahová belépünk, hagyjuk, hogy más is szóhoz jusson, stb.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita,
szép lett ez a hiánypotló írásod a jólneveltségről .
A társadalom nagyrészének még volt gyerekszobája csak már fárasztó körnek érzi betartani a szabályokat és a lazaságot helyezi előtérbe.
Az ázsiaiak előtt le a kalappal ilyen téren azért olyan udvariasak, mert a kultúrájuk részeként hagyniuk kell, hogy a másik megőrizhesse a méltóságát. Lehet, hogy a fejükben már véglegesen elítéltek téged, de nem mutatják ki: sértetlen büszkeséggel engednek utadra….erre nálunk egyre kevesebben képesek.
Az udvariasság mindig egy páncél és annak is van előnye ha valaki leveszi, hamarabb kiismered .:)
Szeretettel gratulálok irásodhoz. Szép lett.
napfény
Drága Napfény!
Nagyon megörültem a hozzászólásodnak, mert olyant írtál, amire soha nem gondoltam volna, nevezetesen, hogy fárasztó betartani a szabályokat. Erről a cikkemről azt gondoltam, hogy ettől ártalmatlanabbat talán még sohasem írtam, erre mindenki csak bólintani tud, de nem. Az unokáim nem szokták olvasni, amit a facebookra felteszek, inkább a saját korosztálybeli ismerőseim olvasnak, ámde, ha mégis, akkor mindig kiütöm náluk a biztosítékot, én meg csak nézek ki a fejemből, hogy most mi van? Egyrészt soha nem írok róluk, másrészt, ha valamelyik családtagról írok novellát, verset, akkor az mindig pozitív. Ilyenek az édesanyámról írottak, de édesapámról is írtam novellát és a fiamról is Lacika pénzkeresése címen. A HM-en voltak olyanok, akikről tudtuk, hogy a gyerekére nem számíthat, az unokákat nem engedik el hozzá, stb, mert ezeket a fájdalmaikat megírták. Személyes levélben van olyan, amibe beavatom az illetőt, de akkor se úgy, hogy az vállalhatatlan lenne. Mivel ők a Messengert szeretik – én kevésbé, mert egy keskeny csík és alig tudom követni, hogy mit írtam – ezért napokon keresztül próbáltam magyarázni, hogy nekem ők eszembe se jutnak, amikor valamiről írok, ráadásul még meg se született a gyermeke, amikor ez az írásom már rég készen volt, mivel édesanyám halála óta írok, így már akkor is rengeteg anyagom van, ha a nagy részét kitöröltem. Jó sokára jutottunk el odáig, hogy elvárásai mindenkinek vannak, nekik is és ők se örülnének, ha hangos vagyok, ha épp alszik a kicsi, ha jókedvemben az asztalon táncolok, ha senki nem tud szóhoz jutni tőlem és miután megkínált kinyitom a hűtőt, hogy mi van még ott, amit szívesen megennék.
Szóval nagy birkózás volt ebből az egyszerű semmiből, ami nem szól konkrét személyről, hanem csupán egy vélemény, ami az enyém. Alkalmazkodás nélkül nem lehet élni. Nekik van autójuk, nem mehetnek át a pirosan és nem hajthatnak nagyobb sebességgel, mint amennyit a tábla mutat. Akkor mehetünk hozzájuk, ha meghívnak és nem maradunk éjfélig a nyakukon, mert tekintettel vagyunk rájuk, de ami a legérdekesebb ebben, hogy ez nekem természetes és egyáltalán nem fárasztó. A hajbókoló, túlzó kedvesség igen, de ezt nem mondhatja rám senki, sokkal inkább tartanak kritikusnak. Az elsőszülött lányom pl. ki nem állhatja a szatíráim, nem is olvassa, épp azért, mert nem tetszik neki ez a stílus. Viszont, bár nagyon örülök a visszajelzéseknek és tanulok is belőlük, azért mégse lehet engem úgy kezelni, mint egy gyurmát, amit mindenki a saját kedvére formálhat. Azzal nincs gond, ha nem tetszik, ha nem az esete, ha másképp gondolja, azzal van gond, ha személyeskedésbe megy át és olyan dologért kapok támadást, amire álmomban se gondolam volna. No, hogy ne vesszek el a sok magyarázatban, tiszta szívből remélem, hogy az udvariasság nem megy ki soha a divatból. Mikor konyhai dolgozó voltam – nyugdíjasként csak akasztott ember nem voltam – akkor mivel nem tudtam a dolgozók nevét azt mondtam annak a férfinek, akihez szólni akartam, hogy uram. Szétnézett és mivel más férfit nem látott, megkérdezte, hogy hozzám szólt? Mondtam, hogy igen, kedves uram azt szeretném kérdezni, hogy … Erre ő azt mondta, hogy az urak nem itt vannak, hanem a parlamentben. Mire én: nekem a férfiak urak és a nők hölgyek. Úgy káromkodott mindenki, mint az a bizonyos kocsis, de velem normális hangnemben beszéltek. Nagyon kilógtam a sorból és mivel ajánlottak egy közelebbi és jobb munkát, csupán néhány hónapig dolgoztam ott, viszont még ajándékot is kaptam, a lakók pedig – mert ez egy otthon volt a XXIII. János Szeretetotthon – kifejezetten sajnálták, hogy elmegyek, ahogy a főnöknőm is. Nálam az udvariasság nem jelent képmutatást és nem is esik nehezemre, ettől még őszinte vagyok és a vitáim épp abból adódnak, hogy amivel nem értek egyet, arra nem mondom azt, hogy nekem is ez a véleményem. Tehát annak ellenére, hogy volt gyerekszobám, nem tartanak könnyű esetnek és talán igazuk is van. Ha az a könnyű eset, aki mindig mindenkinek igazat ad, akkor én valóban nem vagyok az.
Köszönettel és nagy szeretettel: Rita 🙂