Az utolsó lecke
Az ijedség kivett belőle minden erőt, úgyhogy hamarosan újra álomba merült, túlvilági kalandjai pedig ott folytatódtak, ahol legutóbb megszakította őket Saddu figyelmeztetése.
Zelta most már az ajtó másik felén állt, és ezúttal ő csukta be maga mögött. Egy sikátorban találta magát, ahonnan kijutni semmiféleképpen nem lehetett; eldobott, tövig szívott csikkek, mindenféle, meghatározhatatlan szemét, összetákolt odúk és levetett, koszos ruhák közt. Jöttére furcsa mozgolódás kezdődött, a kis „lakokból” előmásztak a lakók. Arcuk barátságtalan és számon kérő volt. Zelta ijedten nézte, ahogy szó nélkül közelített felé ez a különös népség. Nem tudta elképzelni, hogy mi fog történni, ha elérnek hozzá. Talán meg kell velük küzdenie? Valamiféle bátorság – vagy erőpróbát talált ki neki Saddu? Úgy döntött, hogy bárhogy alakul is, ő nem verekedést kezdeményezni, de ha rátámadnak, megvédi magát. Vagy legalább megpróbálja.
Kissé megnyugodva vette észre, hogy mikor egészen közel kerültek hozzá, szabályos félkörben megálltak előtte, és ugyanolyan kíváncsian és undorral méregették Zeltát, ahogy a fiú őket. Majd furcsa mocorgás kezdődött közöttük, mindenki izgatottan beszélt a szomszédjához, végül egy öregember felé fordultak. Úgy tűnt, ez valami vezér lehetett közöttük, mert egy pillantására elhallgattak, és kíváncsian néztek felé. Úgy tűnt, szólni fog.
– Miért jöttél közénk, hogy erőszakkal törd meg a mi lelki békénket? Nem látod, milyen egyensúly van itt, milyen nyugalom és egyetértés?
Zelta valóban érezte, hogy ezek az emberek kötődnek egymáshoz, és fél szavakból, pillantásokból megértik a másikat. Tudta, hogy jól elélnek itt az emberek, de ebben a zárt kis világban, amit igazán lehet kicsinek nevezni, hiszen egy folyosóból áll, nem lehet túl izgalmas életük. Úgy érezte, azt a feladatot kapta ezúttal, hogy segítse az itt lakók életét. Hogy kiemelje őket a nyomorúságos tudatlanságból.
– Azért jöttem, hogy mutassak nektek valamit.
– Nincs szükségünk semmire. Jó így nekünk – mondta a szószóló, és körbetekintett, hogy nyugtázza az egyetértő pillantásokat.
– Éppen ártani nem fog, amit mutatok, engedjetek kicsit beljebb! -mondta, és tett egy lépést a körülötte állók felé. Azok is önkéntelenül hátráltak kissé, és a félkör szétnyílt, utat engedve Zeltának.
Ő pedig tudta, hogy mi az, amit ezeknek az embereknek átadhat. Egy valamihez értett nagyon, és szerette is csinálni: festett. Úgy gondolta, ezek az emberek unatkoznak, és ezzel majd elfoglalhatják magukat.
Mikor az egyik szemétkupac tetején kék és fehér festéket talált egy nagy dobozban, csak megerősödött benne a hit, hogy ezért küldte ide Saddu. Ecset híján kezét mártotta a dobozokba, és jobb híján felhőket, madarakat és embereket festett. Ezekről feltételezte, hogy ezek az emberek is ismerik, hogy láttak már ilyet. Mikor elkészült, és hátrébb lépett, nagyon meg volt elégedve, a körülményekhez képest nagyon szép festmény lett. A mögötte állók ámulattal, felváltva nézték a képet és a készítőjét. Lelkesedéssel láttak neki, ki-ki a saját „háza” táját díszítette.
Zelta úgy hitte, hogyha lejegyeznek dolgokat, még ha ilyen kezdetleges formában is, akkor megmozdul majd bennük a vágy arra, hogy jobbat fessenek maguknál, vagy a társuknál. Egyre jobban tudnak majd festeni, így jobban át tudják adni a gondolataikat és az érzéseiket egymásnak, és az utódaiknak. Zelta ebben látta az előrehaladás útját.
Sok napot töltött a furcsa emberek tanításával, gyakran újabb és újabb képeket festett. Élvezte, hogy tisztelettel tekintenek rá, hogy felnéznek rá, és tekintélyt vívott ki magának. Annyira elmerült ebben a furcsa feladatban, és a dicsfényben, hogy észre sem vette az egyre sokasodó, ellenséges tekintetet. Egyik éjjel, mikor egy viszonylag tiszta vacokban meghúzva magát mélyen aludt, furcsa zajok ütötték meg a fülét. Kiáltások, és izgatott zsibongás. Veszekedés zaja.
Nem értette tisztén, hogy miről beszélnek körülötte, de tisztán kihallotta az „idegen”, és a „nagyképű”, „ha nem lenne itt” szavakat. Érzete, hogy ellene lázadt fel mindenki, hogy őt nem akarják többet a körükben látni. Nem értette, hogy mit véthetett ellenük. Kíváncsian ült fel. Sokára vették csak észre, de abban a pillanatban elcsendesültek, és szó nélkül mindenki az odújába vonult vissza. Zelta érzete, hogy örökre kivetették maguk közül. Végignézett a falakon. Úgy érzete magát, mint egy isten az állatok közt.
Reggel, mikor felkelt, egyáltalán nem csodálkozott rajta, hogy a rajzait valaki összekente, elcsúfította, őt pedig megalázó helyzetekben festették kezdetleges kézügyességgel a falra. Megértette, hogy gyűlölik őt, és már azt is sejtette, hogy miért. Mert többet tudott náluk. Először irigykedve tekintettek rá, aztán ez a féltékenység olyan haragot váltott ki belőlük, hogy kivetették maguk közül. Megértette, hogy el kell mennie. Mikor hátat fordított ennek a kis világnak, tudta, hogy az ajtó újra ott lesz vele szemben.
Így is volt. Ahogy meglátta, tétovázás nélkül felé lépett, és ott hagyott mindent. A folyosón Saddu már várta. Alakja hatalmasabbnak tetszett ebben a homályban, mint amilyen valójában volt. Kezét a közeledő Zelta felé nyújtotta, és határozottan a vállára tette, mikor elég közel ért hozzá.
– Van, amire rájöttél, és van amire még nem. Kivételesen elmondom neked.
– Rendben. Éreztem, hogy nem minden, amit tudok.
Saddu bólintott, és csak egy kis idő múlva vágott bele a mondandójába.
– Láthattad, hogy nem emelkedhetsz mások fölé. Legalábbis úgy nem, hogy tudjanak róla. A leggonoszabb dolog a világon az irigység. Ha elszabadul, nehéz megállítani, elcsitítani pedig teljességgel lehetetlen. Óvakodj ettől! Inkább mutasd magad kevesebbnek, mint aki vagy! De ne érezze magát kevesebbnek nálad senki. Ez fontos.
– Szépen összefoglaltad, de ezt eddig is tudtam, Saddu. Sajnos, találkoztam már ezzel máshol is.
– Tudom. Akkor most kérdezek valamit. Miért nem figyeltél az öreg kérdésére? „Miért jöttél közénk, hogy erőszakkal törd meg a mi lelki békénket?” Emlékszel?
– Igen, emlékszem. És figyeltem rá! De Saddu, nem hiszem el, hogy te jónak látod, hogy ezek az emberek hogyan élnek! Hasonlítsd össze a saját életeddel, vagy bárki máséval, nem jobb…
– Nem jobb – vágott közbe Saddu. Én ezeket az embereket irigylem. A lelki békénél nincs fontosabb, és örülnék, ha ezt te is belátnád. Vannak dolgok, amibe nem szabad beavatkozni. Ezt jól jegyezd meg!
– Talán igazad van – mondta Zelta, miközben a környezetében élő pletykás, rosszindulatú lányokra gondolt. Szinte nevetségesnek érzete, hogy mennyire a sajátja ez az összes nőnek, aki csak erre a földre születik. Most örült, hogy fiúnak született.
Saddu hangja hozta vissza ebből a gondolatmenetből az álombeli valóságba.
– Egyre több mindenre rájössz magadtól. Bár szánalmas, hogy mennyire keveset tudsz a világról, amiben élsz, mégis sokkal jobb vagy már, mint hetekkel ezelőtt voltál. Fejlődsz, és büszke vagyok rád. De ettől fogva magad irányítod a sorsodat. Én többet nem segíthetek neked. Most már többet tudsz magadról, ezért másokra is figyelhetsz – itt egy kis szünetet tartott, és Zelta arcát fürkészte, majd folytatta: – Ha elbuksz, gyenge vagy. Nincs értelme, hogy tovább veled legyek. Ha majd eljutsz odáig, hogy meg tudsz keresni engem, akkor találkozunk még. De most elbúcsúzom.
Zelta kétségbeesetten állt. Nem akart könyörögni, vagy hisztizni, hogy ne menjen még, de szíve szerint ezt tette volna. Ehelyett csak állt, kérőn nézve Saddura, és egy könnycsepp folydogált sápadt arcán. Saddu ezt meglátva, elnevette magát.
– Ne légy gyenge, rám nem hatnak a könnyek. Ne változtasd meg bennem azt a képet, ami kialakult rólad! És most figyelj! Nézz el jobbra! Látod az ajtókat?
Könnyein át még homályosan látott, de hamar letörölte ijedtségének e hírnökeit, és kitisztult előtte a kép. Egyszerre hatalmas meglepődöttség kerítette hatalmába. Egyetlenegy ajtó volt mellette, ugyanolyan, amilyeneken már eljutott sok helyre. Nem is ez volt a furcsa, hanem, hogy tisztán kivehető volt mögötte a folyosó vége. Ugyanolyan hatalmas, fából készült kapu állt előtte, mint amilyenen bejött erre a furcsa helyre. Most felidézte magában akkori érzéseit. Látta maga előtt az ókori templomra emlékeztető épületet kívülről. Az oszlopokat, a lépcsőt, és az angyalszobrot. Miután mindez átvillant az agyán, nem tudott többet erre gondolni. Csak nézte a nagy kaput. Egy hatalmas, szürke alak állt vele szemben, Zeltának háttal. Az ajtót ölelte át. Kívülről biztosan ugyanúgy, mint a bejáratnál, csak a kezei látszottak, amik kilincsként szolgáltak. Nem tudta elképzelni, hogyan nyílik az ajtó. Meg akarta kérdezni Saddutól, de mikor odafordult hozzá, már nem találta ott.
Zelta szomorúan fordult vissza a kapu felé. Majd szemei tágra nyíltak, álla leesett, mikor ráismert a kaput őrző alakra. Saddu kőbe örökített mása volt.
– Hát persze – gondolta. Saddu engedett be ide, és ő is fog kiengedni innen.
Még nem tudta, mi lehet a kapu mögött, de úgy érzete, még ráér ezzel foglalkozni. Az utolsó, kisebb ajtó felé indult, de tudta, hogy fel kell ébrednie, mielőtt belépne oda.
2 hozzászólás
Zelta itt azt tanulja meg, hogy nem kell mindenkinek tudnia, ha ő a jobb valamiben. Ez tényleg fontos tanulság, és erre magától jött rá, Saddu pedig hozzáfűzte, hogy a lelki békénél nincs fontosabb. Igaz.
Most pedig tovább kell olvasnom, mielőtt értelmezem Saddu szavait.
Üdv
Zsázsa
Kíváncsian várom, hogy mi lesz a véleményed a végéről!
Üdv!
Mimóza