Élt Csajanpurban egy Sáliváhana nevű rádzsa, akinek két felesége volt, egy idősebb, és egy egészen fiatal. Az idősebb hölgy már beletörődött a helyzetébe, elfogadta, hogy mindene megvan, amit kívánhat, éppen csak a szerető férj hiányzik a boldogsághoz. Hivatalosan továbbra is ő volt az első és a legfontosabb; a nagy ünnepeken ott állhatott a rádzsa mellett, vagy helyet foglalhatott a trónján; a fiatalabb feleségeket sosem érheti ekkora kitüntetés. De az ünnep végén egyedül tért vissza a gazdagon feldíszített lakosztályába, szolgák serege leste minden kívánságát, és csak arra ügyeltek, hogy az ajtót át ne lépje egy látogató.
A fiatalabb királynők sorsa sem volt irigylésre méltó, mert a rádzsa nehezen megszerzett kegyét meg is kellett őrizni. Mindenki veszélyeztethette a helyzetüket, egy alattvaló szép felesége vagy lánya, táncosnő, rabszolgalány, véletlenül a király elé vetődött ismeretlen. Az illem megkívánta, hogy a hölgy legalább színlelje a nagy szerelmet, féltékeny is legyen, mert a vetélytársnőkkel csak az nem törődik, aki maga teljesen közömbös. Ugyanakkor uralkodni kell a féltékenységen, mert a rádzsa élet-halál ura, sokszor csak egy városban vagy egy palotában, de ott korlátlanul. Sosem lehet tudni, meddig viseli el, ha meg akarják akadályozni egy vélt vagy valós élvezetben.
Ez a fiatal hölgy, név szerint Kirani, nagyon biztos volt a dolgában, de azért ő sem lehetett el féltékenység nélkül, ő a rádzsa családi papjára irigykedett. Harsu bármikor, akár bejelentés nélkül is bemehetett Sálivahanához, aki szó nélkül megfogadta a tanácsait. Csajanpurban mindig az történt, amit ez a kanaudzsi bráhmana, Harsu akart. És az én férjem úgy táncol előtte, mint egy pórázra kötött majom, gondolta Kirani meglehetősen tiszteletlenül. Hangosan persze nem szólhatott egy szót sem, mert a bráhmanák olyanok, mint a földre alászállt istenek, vagy még azoknál is jobbak. Nincs más dolguk, mint mindenbe beleszólni, és elfogadni az adományokat. Nehogy már valaki szerény alamizsnára gondoljon, Harsu és más tanácsadók megszokták, hogy tehén- és elefántcsordákat terelnek be az udvarukba, kocsiszám öntik eléjük a drágaköveket.
Kiranit nem érdekelték a tehenek és az elefántok, az ékszereket azonban nagyon szerette. Mennyivel jobban mutatna az ő szép karjain, karcsú derekán az a sok-sok gyémánt, mint az öreg bráhmana feneketlen ládájában! Sajnos nem szólhatott egy szót sem, csak türelmesen várta az alkalmat, mikor torolhatja meg mindazt, amit magában csak így nevezett: Harsu sértései.
És az alkalom nemsokára megérkezett. Harsu egy nagy házat épített magának, pontosan a király palotája mellett. Nem takarékoskodtak sem a márvánnyal, sem az arannyal-ezüsttel; hosszabb is volt, magasabb is, mint az uralkodó vityillója. Sáliváhana nem bánta; tisztelte és szerette Harsut, hadd éljen olyan luxusban és kényelemben, amilyen neki tetszik. Sőt amikor egy fekete nyelvű udvaronc megjegyezte, hogy Harsu a déli torony erkélyéről egyenesen beláthat az idősebb királynő termeibe, Sáliváhana felhúzatta a szemtelent az első akácfára. Egyszer azonban Sáliváhana és Kirani az egyik pazar szobájuk lapos tetején borozgattak – nincs is kellemesebb a forró indiai éjszakában, mint a tetőkertben élvezni a hold szelíd sugarait. A rádzsa vidáman tréfálkozott, a holdsugárhoz hasonlítva Kiranit, akinek a neve „sugarast” jelent; a vidámsághoz nagyban hozzájárult a Perzsiából hozatott, drága bor, amelynek élvezetéről a köznép legföljebb csak álmodozhat; különben is, az italozás szigorúan tilos. Sáliváhana persze úgy gondolta, hogy királyokra nem vonatkozik a védikus parancs. Éppen magasra emelte az ivó edényét, amikor feltűnt neki, milyen világos van Harsu házának felső emeletén.
Nézd csak, szerelmem, fordult Kiranihoz, Harsu lámpása második holdként ragyog. Ugyan mit csinálhat, amihez ekkora világosság kell?
Kirani kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Hallott valami szóbeszédet Harsuról, de ki tudja, hogy abban mennyi az igazság? Sáliváhana úgysem hiszi el, még akkor sem, ha a tulajdon két szemével látja. De a király nem hagyta abba a kérdezősködést, a sirázi bor is megtette a magáét, végül Kirani csak kikottyantotta: Azt beszélik, hogy Harsu éjszakánként aranyat csinál, aranypénzt ver, hadsereget toboroz, fegyvereket vásárol. Sáliváhana nem volt józan, most azonban eszébe jutott a kanaudzsi bráhmana néhány megjegyzése, amelyeket így is lehetett értelmezni, meg úgy is. A kígyó, gondolta a király, arany élete van Csajanpurban, de semmi sem elég neki, még a trónomat is magának akarja. – Rögtön kiadta a parancsot, hogy rombolják le Harsu házát; visszavette tőle a neki adományozott földeket, lovakat, elefántokat, mindenféle kincset.
A bráhmana azonban nem csinált aranyat, nem vert hamispénzt, nem pályázott a királyi trónra, egy szót sem hallott a gonosz híresztelésből. Sáliváhana intézkedései teljesen váratlanul érték. Haragjában és csalódottságban dharnára határozta el magát. Dharna azt jelenti, teljes böjt, amíg a halál meg nem vált a földi szenvedéstől. Harsu leült a királyi palota kapujában, és hivatalosan is bejelentette a dharnát.
Sáliváhana annyira biztos volt a dolgában, hogy el sem rendelte a vizsgálatot. Elhitte az első szóra, hogy Harsu szemet vetett az ő első feleségére, őt pedig el akarja üldözni az országból. Eszébe sem jutott, hogy bocsánatot kérjen. Idővel Harsu meghalt, és a szolgák parancsot kaptak, vigyék ki a testét a folyópartra, és hamvasszák el.
Egyetlen pap vagy nemesember nem volt a kíséretben; annyira féltek Sáliváhana királytól. Némán vonultak fájdalmas terhükkel a szolgák a folyópartra. Ott aztán a földbe gyökerezett a lábuk a jeges rémülettől, mert a lépcsőn ott állt Harsu személyesen. És ha valakinek ez még nem lett volna elég, hangosan kopogott a saruja fatalpával: Mondjátok meg a királyotoknak, hogy nem szabadult meg tőlem! Igazságtalanul vádolt meg. Sosem üldöztem eddig, de most üldözni fogom, az idők végezetéig.
A szolgák bedobták a holttestet a folyóba, és dehogy mentek vissza Csajanpurba; elmenekültek a királyságból olyan messzire, ahol a bosszúálló rádzsák és kísértetek nem érik őket utol. Harsu aztán még sokáig zaklatta Sáliváhanát, és csak akkor nyugodott meg egy kissé, ha nagy tüzet gyújtottak az emlékére, szent zsinórokat, selyem öveket és édességeket égettek el a tűzben. Kirani áldozatul esett egy rejtélyes betegségnek, de akármennyi szerencsétlenség érte a rádzsát vagy a háza népét, mindig akadt egy újabb szép hölgy, aki szívesen borozgatott vele a holdfényben, a palota tetején.
1 hozzászólás
Sokan vesztek oda igazságtalanul egy asszony féltékenysége miatt. Itt nem tartom túl szerencsésnek a címválasztást, hisz a fiatal királynő féltékeny volt, de ha a rádzsa nem kérdezősködik, semmit nem szól a terjengő pletykákról…