Sírva, izzadva, lázasan
Ébredek az éj közepén
Holdfényben látom arcod
Jeges tekinteted, mellyel
elűztél,
Elkergettél
Magad mellől, az életedből
és
Be kell látnom veszítettem
A fájdalom az, ami maradt
nekem.
Kergetnek az emlékek
A soha meg nem valósuló
képek
Azok, melyek tán engem még
éltetnek.
Hideg szobában, ágyon fekve
Lehelletem látszik a sötétben
Úgy látom még most is tekinteted
Mint egy gyermek képzeli az életet
az anyaméhben
4 hozzászólás
Nagyon képszerű az utolsó versszak! A vers legjobb 5 sora.
Amúgy minden versed számozod? Mert láttam párat, aminek címet adtál, és van, amelyik csak egy sorszám. Van címe is, vagy ez a sorszám a cím?
Megint egy végtelenül szomorú szerelmes vers. Osztozom Davey véleményében. Nekem is az utolsó versszak tetszik nagyon, de persze az egész szép. Gratulálok: Colhicum
Sziasztok!
Köszönöm szépen a pozitív kritikát! :))
Kedves Davey!
Számozva vannak a verseim, csak mióta a netre rakosgatom őket,azóta próbálok némelynek címet adni, de utólag látom, hogy kár volt.
A számozásnál kellett volna maradnom.
De mindegy, majd eztán. Mivel számomra nem a cím, hanem a tartalom fontos, tudod…
Üdv,
Zsolt
Kedves Colhicum!
Köszönöm, hogy itt jártál!
Drága Barátom!
Annyira élethű a versed, hogy a bőrömön éreztem a hideg ürességet, a magányod!Nagyon szomorú, és jól megírt vers, mint ahogy azt tőled megszoktam!
Ölellek szeretettel:Barátnéd