Szorít, markol, s ha kiáltasz,
Kiálts bátran: nem ereszt!
Éles fogak, hegyes karmok
Szorongatják kezedet,
Véred vörös, húsod égett,
Savas nyálkát ereget
A seb, mit szörnynek foga vágott,
És elvette eszedet.
Kiálts bátran, s ha kiáltasz
Legyen még, ki hallja meg
Ne járj úgy, mint jártak páran,
S martalékként haltak meg
Most ereszd ki színes hangod –
Fájdalmadtól tarka lett –
Ha kiáltasz, kiálts bátran,
Csak VALAKI hallja meg
Bár kérnél, vagy szólnál inkább,
De te sajnos nem teszed
Nem a tested látja kárát,
Belső féreg eszeget
Mit ér a szó, mit a kérés?
Eltakartad szemedet
A jelen a szörny, szebb a jövő?
Kérdem, s rázod fejedet.
2 hozzászólás
Szia! Nagy részben tetszik, van egy-két rím, ami sánta. A befejezés jó, bár talán kicsit konkrét így kimondva, hogy a “jelen a szörny”. Lehetne inkább csak sejtés, és nem ilyen direkt.
A második versszak második fele a legjobb, szerintem. A “színes hangod” nagyon tetszik.
Összességében jó lett, halovány kozmetika még néhány sorra ráférne, de nagyon jó a gondolat és a szörny allegória is. Csak így tovább, nekem tetszett!;)
Örülök, hogy tetszett. 🙂
Nem a rímekre törekedtem, így jött, direkt nem változtattam rajta (nem szoktam). Ez egy olyan “muszájvoltkijönnie” vers.
Nem konkrétan a jelen a szörny, az is, de nem főleg, mondjuk szerintem felismerhető a lényeg, de lehet, hogy csak azért, mert én írtam. Nem tudom.
Az irodalom ilyen: mindenki azt gondol, amit akar, amiről neki szól a vers, én tudom, hogy nekem miről szól. És ez a szép benne. 🙂