Ocsmány egy város ez
Egy néma lélektemető
Hol senki nem számít senkinek
Csak mozognak a tömegek
Nem tudom itt bárki
Hogy lehet boldog
Ha ti rájöttök
Ígérjétek meg szóltok.
Ha eltűnnék mint egy olcsó kis szellem
Senki nem lenne
Senki ki az árnyékból vissza húzza kezem
Üvöltenék bennem a démonok
Könyörgöm, hagyjatok
Széttéptek vagy ti vagy a magány
Még önmagam sem szívesen szól hozzám
Ennyire rosszul már régen voltam
Vagy talán soha
Pusztulnék már én ostoba
Szakadna ki belsőmből a lélek
Hogy mondhassam többé semmit nem érzek
Sem boldogság sem magány
Se szeretet se gyűlölet
Ne érezzek semmit
Mi most belülről feszít
Vagy csak én vagyok ilyen?
Mások itt miért boldogok?
Senkijük nincs még is állandó mosolyuk
Vagy csak nekik ennyi elég?
Egyedül kelni minden reggel?
Nekem miért nem?
Szeretnék már én is egy picit boldog lenni
Nem éveket, hónapokat, napokat
Csak órákat, perceket
Mikor én is szívből nevetek
Nem is emlékszem már igazán
Milyen boldognak lenni.
Pedig a képekről tudom
Milyen is voltam
Állandóan mosolyogtam
Mindig a mókán járt az eszem
Mit bátyámmal kiterveltem
Vagy csak mosolyogtam
Mert szépek voltak a felhők
És bennük furcsa alakokat láttam
Fűben hemperegve virágot szaglásztam
Megnevettettem mindenkit
Ahogy egy jó bohóchoz illik
Ilyen, esküszöm, ilyen mindegyik
És most?
Erőltetett a mosoly
A szemem bánatról dúdol
Mondok vicceket
De már csak ki sem nevetnek
Közöny, áttör minden kövön
Mikkel körülvettem magam
Az üres szoba is csak elnyeli a szavam
Hiába üvöltök, rázom a rácsot.
Napfényt már régóta nem látok.