A vén állomás álmodik kicsit,
és pályaudvarnak látja magát…
Még jövőt remél, míg megalkuszik
napról-napra; issza a füst szagát
az egyetlen, agg gőzös kéményéből,
mely naponta jár nosztalgiázni,
pöfög neki az út élményéről
– lassan, ahogy meg szokta kívánni –
mert nincs ok sietni, menetrend diktál,
míg áll a ház, és jár a vén vonat.
Van idő mélázni az élet titkán…
S az ülés foszlik, peng a vakolat,
a muskátlik már kiszáradtak régen,
nem kerül új, a bakter csak legyint,;
az indótárcsát úgy tartja kezében,
ha leteszi, fel se venné megint.
Enyészet méla bánata kőröz
rajtuk csendben, ha füttyel szól a start,
és udvarol a gavallér gőzös,
a romló bájaknak fals tükröt tart.
10 hozzászólás
Irén kedves, elvittél arra az én vén állomásomra, amire rá sem ismernék már, ahogyan ő se rám, legfeljebb "… fals tükröt tart." 🙂
Nagyon jó vers!
Ida
Köszönöm szépen, örülök, ha tetszett.
Remek verset írtál kedves Irén az elhanyagolt, vagy éppen bezárt állomásokról.
Szeretettel olvastalak: Ica
Szeretettel köszönöm, Ica!
Kedves Irén, szívesen olvastam a versedet! A.
köszönöm.
Kedves Irén !
Megelevenedett előttem a régi állomás, nagyszerű, ahogy megírtad ezt a verset.
Nagyon tetszett !
Szeretettel olvastalak: Zsu
Köszönöm, Zsuzsikám!
Kedves Irén!
Nagyon érdekes, hogy megszemélyesíted a vén állomást. Éredekes téma, remek alkotásban.
Tetszett nekem és szeretettel olvastam:
Kata
Kedves Kata, nagyon szépen köszönöm figyelmedet!