Neked adnék minden
nyíló kis virágot,
pirosat, fehéret
mi kinn nyílik a réten,
de megmondom őszintén
a tiszta igazságot,
nem szakítok én már,
virágot le régen.
A Göncöl szekér sem
olyan itt, mint otthon
itt fenn az égen már
már sokszor kerestem,
itt az idegenben,
halványabban ragyog
nálunk sokkal fényesebb,
ott ahol születtem.
Néha kell egy ember,
aki még megérti,
azt az egyetlen, ki
nem mondott szavad,
egy ember, ki életed
szélviharában is,
egy kis oázis, hol
megnyugvásod marad.
Egy ember, ki neked
még mondana valamit,
amit kimondani
neki már nem szabad,
egy ember, ki hallgat
és akinek sajnos
elnémul már lassan
az utolsó szava.
Ma nagyon kevés áll
ebben a pár sorban
mit mondhat egy ember
már ebben a korban,
a jövőt nem akarja
a mával tönkre tenni
mert ott akar még egyszer
veled boldog lenni.