Fekete kenyér
Legszentebb csókja is proletár csók volt
nyelvén a szép igéket úgy rombolta
széjjel az élet,
mint vérében a néha belezengő gyönyört
a csorbán skálázó éh-halál.
Mert mit ért, hogy kihujjázó vágyaiból
aszott asszonya az élet partjára szülte
szürke gyermekét, mikor
minden halottaknapján
az egyre több és több kölyöksirra
virág se tellett.
S zarándok útja is csak ajtótól ajtóig vitt
nyakán a kulturált világ bádog számlapjával
sirni se ért rá s már a századik
meddő kilincsröl zaklatták odébb a Kherubok.
Megkuszált lelke visszazárult,
bujdosott tovább az emberrengetegben
s bágyadtan feszülő mámora
felhörgő megadással napról-napra
közelebb részegítette a temetőhöz.
Rángó zokogással, mint gazdagok
kezéből kihullott véres korbács
keselyű arcok gúnyos vijjogása közt
hány száz estén omlott le éhen
az ucca kövezetén
szegény.
S konokul, szájbiggyesztve ezer
kikent-fent nőstény-cicoma
pfujjózva surrant tova
a görcsberándult élő hulla mellett.
Az ezerholdasok pedig, noha tellett,
undorral rendőrt hívtak,
el takarittaták a gyalázatfoltot
s a rendőrnek, mert igen szépen szalutált,
fejedelmi borravalót adtak.
S jött egy vastalicskás topprongy,
tarisznyájának fájó mélyébe kotort,
valamit adott s hogy mi volt
megse nézte szegény,
csak odahaza az asztalon
holt asszonya megkékült arca mellett koppant:
a fekete kenyér
Bencz Boldizsár: 1901 – 1949
Schwarzbrot
Sein heiligster Kuss war auch proletarischer,
es verdarb das schönste Wort auf seine Zunge
über das Leben,
wie die Freude, die oft in ihn Blut widerhallte,
das Ausmass von dem Hunger und Tod.
Denn was nützte, dass von senem Lustausbrüchen
seine dürre Frau an dem Ufer des Lebens gebar
ihre grauen Kinder, wenn
an jeden Tag der Toten
auf immer mehr Kindergräber,
für die Blumen nicht reichte.
Und die Pilgerreise führte ihn nur von Tür zu Tür,
um den Hals mit der Blechziffer der kultivierten Welt
er konnte gar nicht mehr weinen, wenn von den
Hunderten kargen Türgriff die Cherubim wegjagten.
Seine verstrickte Seele schloss sich,
er versteckte sich weiter in der Menschenmenge
und den trägen und angespannten Rausch
mit einer brüllenden Unterwerfung, Tag
für Tag fuhr er berauscht näher zum Friedhof.
Mit zupfendem Schluchzen wie reiche Leute
eine blutige Peitsche fiel aus seiner Hand
beim spöttischen Kreischen der Geiergesichter
an wie vielen Abenden ist er schon von Hunger
zusammenbrach am Strassenrand,
der Armer.
Verstockte Tausende von Einfaltspinsel
mit bemalten weiblichen reizen
empört stotterten davon,
neben der verkrampften lebenden Leiche.
Und die tausend Morgner, obwohl genug Platz war,
angewidert riefen die Polizei,
die haben den Schandfleck sofort beseitigt
‘d an den Polizisten, weil er sehr schön gegrüsst hat,
einem fürstlichen Trinkgeld gaben.
Und da kam ein Pomadenhengst mit Blechkarre,
pult sich in die schmerzhaften Tiefen seiner Tasche,
er gab etwas doch was es war,
er sah es nicht mal an,
nur daheim, wenn auf den Tisch war,
klopfte, neben das blaue Gesicht seiner toten Frau:
Das trockene Schwarzbrot.
Fordította: Mucsi Antal-Tóni
4 hozzászólás
Kedves Tóni!
Ez is egy rendkívül nehéz vers. Ezt többféle értelemben is gondolom, egyrészt a fordítása, másrészt a mondanivalója.
Mennyire rövid élet adatott a költőnek és mégis milyen mélységében látta és ismerte a nyomort.
“Mert mit ért, hogy kihujjázó vágyaiból
aszott asszonya az élet partjára szülte
szürke gyermekét, mikor
minden halottaknapján
az egyre több és több kölyöksirra
virág se tellett.”
Egy kis személyes adalék: az édesapám édesanyja 30 évet élt, addig nyolc gyermeket szült, melyből még négy az életében halt meg. A négy életben maradó közül a legkisebb az édesapám volt. Az édesanyjuk a halála előtt – tüdővészben halt meg – megeskette a férjét a rokonság előtt, hogy felneveli a négyet. A férj – vagyis apa – azonban a temetés után elment és mindet otthagyta. A rokonok vettek egy-egyet magukhoz, így a négy gyermek négy családnál nevelkedett.
Igen, erről most ismét eszembe jutott, hogy ők se a túlsó partra születtek, ahol a jólétben bőségben élhettek volna, e helyett az aszott asszonyka szürke gyermekeknek adott életet, kiknek a sírjára se jutott virág. Döbbenetes! Megrázó erejű vers! Felmerül a kérdés, hogy “hol voltak a gazdagok?” Élték a nagy jólétben az életüket és lenézték, szinte kutyába se vették azokat, akik mellettük – a bőség mellett – haltak éhen.
Szeretném megkérdezni, hogy ezek a fordítások eljutnak azokba az országokba, ahol ismerik, netán anyanyelvük a német?
Szerintem az ilyen verseket tanítani kellene az iskolákban is, hogy megismerjék, hogy nem természetes a jólét, az “okos”, a külföldi nyaralások és az egyéb luxusok.
Szeretettel: Rita
Tudod Rita, talán ezek a versek azért is érintenek meg jobban, mert én személyesen is ebből a szegény környezetben nőtem fel, apámra alig emlékszem, anyám az egész fiatal életemben a tödőszanatóriumban volt, én pedig ide-oda voltam oda adva cselédnek. megismertem a szegény ember életét, gondolkodását, és gazdag rokonok viselkedését a szegényekkel szemben. Így hát ezeket a verseket nem csak átfodítom, hanem át is érzem minden sorát amit olvasok, és egy másik nyelben le is írok. Itt azonban ekem is az a problémám van a német nyelvben, amelyet George Bernard Shaw így fogalmazott meg: “Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lehetett volna. Egyszerűen azért, mert ezen a különös, ősi erőtől duzzadó nyelven sokszorta pontosabban lehet leírni a parányi különbségeket, az érzelmek titkos rezdüléseit.”…üdv Tóni…
Kedves Tóni!
Köszönöm az őszinte soraid. Bár a szüleim élete enyhén szólva se volt könnyű, nekünk – nekem és a testvéremnek – mindent megadtak, ami tőlük tellett. Soha nem fáztam és nem éheztem, tanulhattam és kulcs se lógott a nyakamban, mert édesanyánk szerény, de tiszta otthonunkban várt bennünket főtt étellel és meleg szeretettel. Az iskolában voltak kötelező filmek, többek között a háborúról is. Mindig örömmel töltött el, hogy én már békébe születtem. A felnőtt életem nem volt felhőtlen és valójában most sem az, de azért sok mindenért hálás lehetek. Elsősorban a szüleimért, majd a gyermekeimért, aztán ott vannak az unokáim és a két dédunokám mellé rövidesen megszületik a harmadik is – mindegyik más-más unokától.
Sohasem voltam gazdag, de azt se mondhatom, hogy nélkülöznöm kellett volna. Természetesen ez függ az ember igényétől is. Nincs autóm, nem utazgatok, nem járok wellnessre, sajnos színházba és operába se, mert ezeknek későn van vége és este már nem kedvező a tömegközlekedés. Viszont van fedél a fejem felett, van mit ennem, innom, gépem is van, így legalább virtuálisan tudok utazni, ha kedvem tartja. Megismerni embereket a nélkül, hogy kilépnék az otthonomból. Nem voltak és ma sincsenek nagy igényeim, viszont nagyon aggaszt ez a háború, ami nagyon nem “akar” véget érni.
Amit George Bernard Shaw megfogalmazott, azzal tökéletesen egyetértek. Ráadásul kicsi hazánk nagyon sok híres embert adott a világnak.
Örülök, hogy ilyen szép dolgokat hozol. “Azt mondja a száj, ami a szívben van”. További alkotó kedvet és jó egészséget kívánok!
Szeretettel: Rita
Köszönom Rita az életed leírását…én az én életemet 80 versben írtam le: Versek a gyerekkoromról, címmel…üdv Tóni…