egy műanyag pohárban.
Viszem magammal
a béke szigetére,
szennyezem a gondtalanság
letisztított asztalát,
gondatlanul.
Üss meg!
Ne puhány tunyaságom
pusztítsa amúgy is
haldokló világom.
Szenvedély gyújtsa
lángra omladozó romjaimat,
nehogy javítgatni merjem
a lehulló vakolatot.
Csak a sót hagyd otthon,
Karthago sorsát nem kérem.
9 hozzászólás
Tyű! Csak pár sort írnék. Én mit tennék. Nem vinnék magammal ötórai vihart a műanyag a pohárban a béke szigetére, nem javítanám a lehulló vakolatot.
Só helyett cukrot vinnék, ha tehetném. Most úgy mehetnék.
Karthago sorsát nem kérném, mert minek? Csak száguldjanak a szelek. Megyek.
Nekem most hirtelen ez jutott eszembe a versedről.
Ági
Kösz, Ági, de szerintem a két utolsó sor nem jött át neked, talán majd, ha kéred, privátban elmondom. 🙂
Kedves Csaba!
Értem én, a jóból is megárt a sok. Érdekes, először azt olvastam: Csak a haragot ne. Persze azt se.
A.
Persze, hogy azt se. :)) Kösz, Andi!
Szia!
Nem egy egyszerű vers, bár az én verseim sem azok.
Levél ment.
A lebeled… na, az pláne nem egyszerű! 😀
Pedig próbáltam nem túlbonyolítani…
Ez jó! (pusztuljunk a tűzben, de azért jöhessen új élet is:)
Tetszett a versed:)
Kösz szépen, Évi!