Vonatok robognak.
Beborít a sínek
forró-fémes szaga.
Világtalan térben
zakatol velem a
végtelen éjszaka.
Megannyi vakablak,
pislogó kattogás.
Nem az idő múlik,
valami más lüktet,
talán a változás.
Állomáshoz érve
szemafor szalutál.
Átsiklunk a fényen,
a sötétség bezár.
2 hozzászólás
Kedves Kati!
Amolyan József Attilás utazás volt ez, komor képeivel. "Világtalan térben / zakatol velem a / végtelen éjszaka." A fény csak a szemafornál tűnik fel, amin egy pillanat alatt átsuhanunk, aztán újra körbezár a sötétség. Engem ez az életünkre emlékeztet, ahogyan világtalanul töltjük el, csupán kapiskálva a legfontosabb dolgok értelmét, és csak egy pillanatnyi fénynek örülhetünk, mielőtt vége. (Másnak talán mást mond, én így olvastam be magamba.) Nagyon jó, markáns vers.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Laca!
Jól érzékelted, ezt szerettem volna kifejezni. Köszönöm, hogy elolvastad. Több mint 30 évig nem írtam semmit. Úgy éreztem, József Attila után nincs értelme verset írni. De az ember a késztetésnek örökké nem tud ellenállni. Csak vigyáznom kell, ahogy egyik versemben írtam,
"Minden sarokból a te / J. A. / szavaid bukkannak elő". Jó, hogy figyelmeztettél.
Üdv: Kati