Egy székben elmélyedve ültem,
Kicsiny házam tágas teraszán,
Magányomban én az eget néztem,
A holdsugár bágyadtan sütött rám.
Nézve az eget szemembe csillagpor hullt,
Nekem küldték azt a csillagok,
Mert lelkem a káoszba veszett régen,
Így tudatják, hogy ki voltam egykor, most is ugyanaz vagyok.
S előttem az égen egy film kezd peregni,
Lassan-lassan kitisztult a kép,
Látom magam újra megszületni,
Újra kicsiny lettem én.
Dideregtem én, mikor a világra jöttem,
Anyám szeme sírt, a másik kacagott,
Féltő kézzel magához ölelt engem,
Első álmomra is az Ő karja ringatott.
Apám óriásnak tűnt, mikor először láttam Őt,
Már akkor is őszes volt haja,
Nem nevetett, s nem is sírt ő,
De Ő volt a világon a legbüszkébb apa.
Egyre nagyobb lettem aztán,
Elrepültek a hosszú évek,
Elindultam a magám útján,
Hátra sose néztem.
Baka voltam már akkor,
Mikor az „Öreg” minket itt hagyott,
Nem köszönhettem el én tőle,
Pedig szerettem őt nagyon.
Anyám az a dolgos derék asszony,
Akkor ő magára maradt,
Próbálta élni életét,
Míg a Sors el nem vette azt.
S látom magam, ahogy alszom odalent a széken,
Arcom ráncos, s deres már a hajam,
Egyedül most is, ahogy eddig éltem,
Magányosan, de lehet, hogy mégis boldogan?!
A néma csendben halkan egy óra ketyeg,
Múltnak s Jelennek ő búcsút int,
A jövőnek ezzel tiszteleg,
Lassan sötét lesz újra, s véget ér most a film.
2 hozzászólás
Előttem megjelenik egy magába zárkózott, szomorkás, szép gondolatokkal tele fiatalember. Nem vagyok lélekbúvár, de ezt olvasom ki a versekből. Iaz lenne?
Kedves Soren!
Szépen sikerült megírnod verssorokba szedve életed virágszálait…
Így adtad át nekünk, szeretettel telve csillagporos csokrod!
Köszönet érte!
Szeretettel: Falevél