Kamaszkori elvárások
ismétlődnek olykor bennem,
régen tudom, milyen vagyok,
milyennek kellene lennem.
Kell? Ki mondja, szabályozza
énem bonyolult normáit?
Hiszen tanult és belső rend
ül trónomon s uralkodik.
Változatlan törvényeim
nyílnak ki és szabnak határt,
kiirtottam minden gyomot,
ne teremjen – csak a virág!
Önvizsgálat mégsem elég,
habár sűrűn jut rá idő,
elfogadnak, elfogadom,
nem vagyok trónkövetelő.
Szinte iszom társam szavát,
idegent is meghallgatok.
Lexikonok vívnak bennem
párbajt sokszor, néma harcot.
Gyávaság vagy megfontoltság? –
Gyömöszölték egy rekeszbe
villámszavú igazmondók,
esküdve a véletlenre.
Tanácsoltak kárörvendők
maguk elkövette hibát,
meghallgattam őket sorban,
s elhalasztottam a vitát.
Rosszul tettem? Ha hibáztam,
mindez nem miattuk történt,
okolni csak magam tudom
el sem követett tettekért
felvillanó szerelmeknek
adok-kapok játékában…
M'ért tolul fel sötét emlék
életem ép nyugalmában?
Tükröt tartok minden szépnek,
de eltiprom szóvirágom,
ábrándozó múltamat az
ablakomon ki nem dobom.
Kísérjen, csak ne gyötörjön
bántón, mint maga az élet,
találhat még más is benne
követhető értékrendet.