Megvoltunk mi a föld alatt:
saját, ősi helyben.
Arra csavarodtunk, amerre
puhább volt a talaj, s nyeltük
amit lehetett.
Majd egy nap belém vágott az
ásó, s tőmtől szakadtam el.
Kicsupáltak a megszokott világból
és felforgatva újra eltemettek egy
másik, mesterséges Nap alá.
Itt többé már nem volt eső,
csak egy égi ötágú folyatott valamit a nyakamba,
míg én vérző derékkal ástam az árkokat
körbe e zsugorodott földön,
de mindenhol az arcomba köptek a
mélyből magasba tornyosuló idegen falak.
Ma már a föld íze sem a régi. Üres lett,
mint e fölöttem nyúló, szürke mennyezet.
De újra kinövöm magam, ha már itt vagyok,
és más leszek, mint a régi:
Nagy és híres, hogy e kotlából is
mindenki lásson,
s kemény munkám dicső gyümölcseként
fölöttem nő majd a legszebb Virág!
1 hozzászólás
Na,kérem szépen,ez az élet lényege.Kicsiként is nagyot alkotni,még ha a mi világunktól távol egy másba vetnek is.
Remekül megírtad.S az,hogy mindezt írásodban egy giliszta szenvedéseire bizod
szerintem emeli mondanivalód súlyát.
Gratulálok!