Utassy Józsefnek
Mentünk a roppant ég alatt,
társunk volt már a pirkadat,
a lovak sörénye felett
a fény cigánykerekezett.
Az út mellett sok szarkaláb.
Csak csattogtak a lópaták.
Az ostor vígan lebegett,
sodronya vágta az eget,
s míg szálltunk a mezőkön át,
köszöngettek a nyurga fák,
és bennem a sok gondolat,
akár a szekér, úgy szaladt.
A görcsbe-rándult szabadság,
a kálvinista konokság,
a szem a hajnal hajlatán:
ő ült mellettem, nagyapám,
s a kinyílt, tág határ előtt
kezembe adta a gyeplőt.
2 hozzászólás
Szép íve van a versnek, méltó a címzetthez.
Ahogyan Balázs is mondja: szép íve van a versnek. Valóban méltó Utassyhoz. Azt hiszem, egy költő szellemi érettségének sarokköve az, hogy be tudja-e úgy fejezni a verset, hogy az tovább kezdjen el élni az olvasóban. Ezeknél a verseknél ezt tapasztalom. Ezt a verset sokadjára olvasom már (Somogy, Férfitánc 🙂 ), de mindig ad valami újat. A jó vers mindig ad valamit.
Gratulálok!!!
Üdv, Kelemen