Ezüst tallérként néz le rám a Hold,
s mint apró gyémántok
úgy ékesítik körben a csillagok.
S ha felnézek az égre beleborzongok,
mert látványa vonzó, egyre csak vonzóbb.
Szinte érzem finom leheletét arcomon,
s csókja édes ízét ajkamon.
Észre sem veszem, hogy felkarol, és a szürke valóságból
egy színekkel teli birodalomba sodor,
ahol nem kérik számon sem a múltat, sem a holnapot,
csak a pillanatnak élnek,
és szívük helyén a megértés dobog.
De amint behunyom szemem többé már nem élvezhetem,
s egy sivár, ellentmondó világ ölébe hullok vissza hirtelen.
…most magam vagyok, és arra gondolok,
hogy a következõ találkozástól mit is várhatok.
De tudom, minden éjjel velem van, s biztat, hogy kimondjam;
Oh Holdfivér, ha rám nevetsz érzem,
hogy táplálod bennem a fényt,
s lelkemben nem lehet többé sötét éjszaka,
mert ragyogásodban örök a nappal és a remény halk szava.
7 hozzászólás
Gratulálok! Igen, a Hold, az örök misztikum…Tetszett a versed!
Gy.
Kedves Hanna!
Szépek a képeid, és tetszik a tartalom, a forma is. Gratulálok:)
Üdv: Borostyán
Nagyon szép, dallamos vers. Élvezet olvasni. Gratulálok: C.
Szívből gratulálok!
Kedves Hanna!:))
Gyönyörű lett:)
Nagyon szép vers, megnyerte tetszésemet.
Rozália
Köszönöm a kedves hozzászólásokat, nagyon jól esnek.
Hanna 🙂