(Zdrenjanin 1989)
Romantikus szavak, nem szavak, jelek, istenek
énekében
A tájfun előtt
Hong kong tornyairól
Kimozdult már végre
Ismeretlen
Tiltott időm
Helyében a téren
Kikötött szemeim
Megkötött kezeim
Ideje nélkül éltem
De nem sokáig
Budha szemeivel
Szobrok helyein
Kitáguló életük
Ugyanaz lett sorsom
Más világ közepén
Ahogy hajnalodott
Gyülekező tájfun
Sötét felhőjében
Tornyokkal lett tele
Ez az egész világ
Hogy ne lássanak
Nem látták
Lefordult időm, mely
Elölről kezdődött
A Tienameni téren
Még aznap
Anyáknak szemei
Tenger felöl, várták
Hogy gyermekeik
Visszatérjenek
A Tienameni téren
Meg nem szűnt világa
Budha kezeiben
Magához kötött
Könnyeink között
Egymás szemeinkben
Ugyanaz lett sorsom
Ugyanúgy csapkodták
Korbácsok csapkodták
Nem Bocsátottnak
Megannyi sok
Imádott gyermekét
Oly erősen fájtak
Kitépett szavaik
Hogy nem tudnék némán
Mostantól, hangos
Kiáltásuk nélkül
Csendnek ellenállni
Kereszten csüngve
Rozsdás szegeimen
Kétezer év után
Ez a rendszer még most
Sem változik
Ugyanazon stigmáim
De nem vagyok Isten
Isten fia sem, csak
Ugyanazon gyermeke
Ki többet szenvedne
Ha nem kiáltanék
Halálra kiáltok,
Elkeseredetten
Kiabálnak többen
Segítségre várnak
Ugyanaz sebeknek
Ugyanaz testeken
Még nincs végük
Újabbak nagyobbak
Lejvanon végtelen
Fekete lyuk tátong
De véges nehezük
Keresztem szegei
El nem tűnt helyén
Táguló idő itt
Nem ért még véget
Hong Kong tornyain
Tájfun árjában
Kívülről kiált
Torkom szakadtában
Leesett testem
Ott hagyták a téren
Mozduló időm
Csak keresztem nélkül
Maradhattam
A Tienameni téren
Fájt, hogy együtt nem
Maradhattunk élve
Túl lassan haladt
Az elmúlt idő
Ahogy nehezedett
Keblemben betűi
Szavai is jobban fájtak
Hogy oly közelükben
Nem létezhet könnyen
Közel mennyország
Az idő is lehűlt
A világ tornyain
Hong Kong tornyain
Úgy mintha az eltelt
Kétezer évben
Nem lett volna még
Soha hidegebb idő
Hangosabban törtek
Bilincselten szálkás
Köves csontjaim
Lánctalpak zajában
Szinte felrobbantak
Oly hangosan terjedt
Kiszabadult időm
Már nem hasonlított
Ahhoz az évéhez
Sem, a keresztemhez
Melyen ugyanúgy
Kifeszítettek
Meg nem szűnt testemet
A tér közepében
Szobrokban bezártan
Majdnem összenyomták
Keblemben betűi
Oly nehezek Vu-Ti
Bekötött szemei
Megkötött kezei
Írása a falon
A Kínai falon
Szinte üvöltöttem
A fájdalomtól
Mint beszakadtak
Bírák sora előtt
Minden harapásnál
Tépett húsdarabbért
Előttem eltűntért
Mindjárt utánam
Következőért
Csupán fájó csupasz
Meztelen csontdarab
Maradt kétezer éve
Csonkított testem
Életemhez közel
Közel éjvégéhez
Véres szegeimen
Összes szavaimnak
Mintha nem fájnának
Nem fájnának
Kétezer év után
Még jobban fájtak
Budhának szemei
Anyának szemei,
Egyformán szerettek
Minden gyermeket
Kereszten szomjazó
Szenvedő gyermeket
Kétségbeesetten
Együtt keltünk át
Napjainkból
Oly messzire még
Oly mennyországtól
Az álmoknak
Kegyetlen a vége
Ha ez a rendszer
Még most sem változik
Oly forrón égtek
Lázas sebeim
Mint legelőször
Mikor még fájdalmat
Sem éreztem csak
Szomjaztam a láztól
Együtt szomjazva
Keltünk mennyországba
A magas tornyoktól
Kora hajnalonként
Nem láthatják majd
Összes perceimnek
Szörnyű éjszakáját
Ha gyorsan szoborba
Élettelent zárnak
Ha nem kiáltanék
Tovább kiáltok
Halálra kiáltok
Annál hangosabban
Minél messzebbre
Jutok a téren
Mozgó keresztemmel
Lejvan végtelen
S a rendszernek
Még nincsen vége,
Tájfunnak sincs vége
Pocsék időben
Haladok túlra
Minél több élű
Sebeim mélye
Tengernek széle
Égnek vége
Földnek határa
Annál messzebbre
Jut majd hangunk
Halljanak!
Hangosabban
Istenhez közelebb
Többen lássák
Anyák szemeivel
Budha szemeivel
Keresztre feszült
Feltámadtat
Feltámadtakat
Nem könnyebbülnék
Ha becsukódnának,
Most jobban fájnának
Még látó szemeim,
Ha nem látnám
Mint visszatérnek
Keresztemet
Váró szemeik