Kávé

Ebben a versben az tetszik, hogy formailag kusza, ám mégsem dadaizmust idéző káoszt mutat, hanem egyfajta félbehagyottságot, "el nem kezdettséget" vagy épp befejezettlenséget. Ezt én egyrészt a hangszimbolikában vélem felfedezni; mély magánhangzókkal indít, mely kitart a második sor nagy részén – s ezalatt mind a szavak jelentése, mind maga a hangok monotonitást, komorságot szinte lélektelenséget sugallnak. Ezután megint körülbelül másfél soron keresztül magas magánhangzók dominálnak, egyfajta frissességet, de egyben rendszertelenséget is adva a korábbi álmos monotóniának, "szanaszét" verik a lomha magánhangzók keltette hangulatot. Ugyanezt a hatást éri el az, hogy a második és harmadik sor nem rímel. Az utolsó előtti sorban megint megjelennek a mély magaánhangzók, melyek a "szanaszét" jelleget hangsúlyozzák jelezve, hogy a magas magánhangzók frissessége nem felpezsdült, hanem még jobban szétesett cselekvés. Az utolsó sor pedig megoldást kínál erre a helyzetre; mert mi is segít, ha a lomha monoton tevékenység szétesik? Egy kávé! Ugyancsak a visszatérő rendet sugallja az utolsó előtti és utolsó sorvégi rím.