Vannak napok mikor ébredni is nehéz,
Néhány szó melytől úgy érzed elégsz.
Mikor szaladnál te is nem nézve hátra,
Csak futva ugranál az elmúlásba.
S van egy kéz, ki vissza húzna téged,
De elrántod karod, most nehéz, nem lehet.
Majd nézd meg a csonkokat,
Ha már minden leégett.
Te ültetsz majd a hamura, virágzó cserjéket,
De mikor lángol menekülj, mert félek.
Nem tudom én sem, mit hoz a vihar,
Menekülj félek, téged is felfal.
Én már megszoktam, szinte barátként köszönök.
Ilyenkor ne nézz rám, elég ha én viselem magam,
Ne halld, hogy olykor nekem is megremeg a szavam.
Titkos könnyeim elég, ha nekem fájnak.
Szégyellem őket, mert szégyellni kell!
Igazi férfi, ilyen nem lehet!
A férfi egy kőszikla, egy pusztító fergeteg!
S nem egy gyenge ág, ki meghajlik a szélben.
Ezért nem engedhetem, ezért ne láss,
Mikor könnyezek, mert kell, szükségem van rá,
Hogy mindig erős legyek!
2 hozzászólás
Kedves Londonman! Ha férfi akarsz lenni, légy az, ha menekülni akarsz, fuss! Ha kőszikla akarsz lenni, légy az, … de ne minden áron!!! Tetszik a versed! Gratulálok.
Régi botor hite sok férfinak, hogy kősziklának kell lennie… és közben a síró-rívó bájgúnárok megszerzik a nők szívét szép csendben….
Úgyhogy tárd ki szíved nyugodtan, ( attól még nem lesz bájgúnár senki, ha őszintén elmondja az érzéseit).
Tetszett a versed.