A forgácsok rásimulnak a fára,
A műhely-kazán még lobot vet,
Majd visszahűl. Utoljára.
A kipörgetett kaptárakba visszacsorog a méz.
Fojtott dörrenéssel húzódik össze a sörét
(mit sem sejtve ugrik egy nyúl hátrafelé).
Gondolatban az időt visszaforgattam ezerszer.
Bárcsak, itt lenne…
Hisz’ itt van, e versben!
S bennünk él tovább – minden mozdulatban,
Az emlékekben, a történetekben,
Minden szelíd mosolyban.
Otthagyott lába-nyomán járva
Örökébe lépünk
Szeretett Papánknak.
3 hozzászólás
Szia Medve! 🙂
Nemcsak megemlékezést látok ebben a versedben, hanem bölcs levezetését az “emlékezz a halálra” gondolatnak, már a cím is jelezésértékű. Ez az elmélet megkönnyíti az elengedés folyamatát, sokaknak segítséget nyújthat, hiszen szemünk előtt kell tartani, hogy minden mulandó.
Találtam logikát is az építkezésedben. Az első két szakasz általános tartalma után a középső versszak választóvonalként terel át személyes síkra, mely személyessége ellenére szintén általánosítható. A választóvonal legfontosabb pontja pedig nem más, mint az “idő”.
Tetszik a mondanivalód és annak átadása, a választott forma is, mert szabadon futnak a sorok, “szellősek”, teret kapnak az olvasók, hogy utazást tegyenek önmagukban.
Köszönöm, hogy olvashattam! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Kankalin!
Köszönöm megtisztelő soraidat. Nem tudható, de nagypapám nyugdíjasként szabadidejében mindig a műhelyében dolgozott, méhészkedett, vadászott (vagy etetőket töltött fel) és még ezernyi más dolgot művelt – így az általános első két versszak számunkra (a családnak) értéktöbblettel bír.
Ahogy a versben, az életben is vannak fordulópontok – az idő választóvonalán Janusként próbálunk hátra és előre tekinteni, közben egyensúlyozunk a jelenben. 🙂
Örökébe lépek Nagyapámnak – Ő festett, fúrt-faragott, én írok. Az eszköz más, a szellem marad.
Üdv,
medve
Igazán szép visszaemlékezés. Bizony, akiket szerettünk, örökké velünk maradnak, ha másképp nem, hát gondolatban.
Szeretettel: Rita