Akkor is itt botladoztam
és kóboroltam a csábító fák közt,
a zengő nyárban,
a haldokló őszben,
végül a telek árkaiban.
Tekintetemet a kutyák is elkerülték,
arcomtól elbukott a Nap,
a tavak tükre itt-ott megrepedt,
és felüvöltött olykor a téli éjszaka.
A kocsmákat jártam,
hiszen táncos,
bolondos legény voltam:
vadóc leánykák sóvár cinkosa,
aki éhes a szépre
és életre éhes.
Élt itt egy lány,
kitől a csípős szelek megédesültek,
lépteitől a borongó árnyak
összemosolyogtak,
akiért éjszakánként
késeket dobáltam,
mert teste melegéért
még a Hold is reszketett.
Igézett folyton,
csábított minden hajlata,
de esdeklő szavamra
meg nem hajolt volna!
Mosolygott rám,
mint szent falakról gyakran
a szárnyas angyalok:
mihaszna, bolond
költőnek vélhetett,
mert esengő szívem hetekig
verte csak érte a dalt,
verte a hexametert.
Egyszer egy éjszakát áttáncolt velem,
a tánc tüze felfalta
testét és testemet,
cipője sarka vágytól kopogott,
s mire föleszméltem,
egy negyedszázad múlt el.
Itt ég bennem azóta is bőrének
habzó asszonyillata,
s megőrjít néha a megbántott tudat,
hogy lelkünk nem lett akkor
a poklok martaléka.
2 hozzászólás
István nagy történet, szépen elmondva. Jók a képek, megidézted a fiatalság fülledt éjszakáit, a végtelennek tűnő energiákat, és a be nem teljesült vágyakat ugyanúgy, mint a visszahívhatatlan múltat.
aLéb
Kedves aLéb!
Köszönöm ezeket a figyelmes, szép szavakat!
Üdv, István