ujjaim tévelyegve a betűket keresik,
írni szeretnék, hogy mindent elfeledjek
de azok összefogtak, a parancsot megszegik.
Becsukva szemeim, asztalra könyöklöm
a homlokom tüzel, talán már lázas is vagyok,
de miért is lennék, hisz nincs semmi bajom
a fájó szív az észnek, állandóan csak nyafog.
Oly kitartó ő, mint egy makacs kisgyerek
ha nem kap igazat, csak toporzékolva dobog,
hiába nyugtatom, mégsem hagyja abba
és néha mégis oly konok, hogy már alig totyog.
Már nem tudom hol voltam, 's hova jutottam
mit és kinek vétettem, és miért e büntetés?
Mást nem akartam, csak egy nagyapa lenni
idegenben az írás, az lehet, hogy küldetés.