Egyszer elgondolkodák fiatal eszem,
Mi az, hogy sors? Mit jelentheten?
Egyesek hisznek benne,
S mások neme.
Én most épp kettő között állok,
S valamire nagyon várok.
Ott a sors jobb oldalt,
Meglátom én a baldalt,
S döntésem nem kockáztatom,
Csak várom a találatom.
Ó édes, nagy, jó uram,
Megkönnyítenéd találatomat,
Ha megmondanád,
Mit jelent az, hogy sorst ád?
S ekkor megfájdult szívem,
Eszembe jutott mínden.
Ami szép és jó volt,
Elmúlt de előre tolt.
Megmutatta a világot
Szólt és csodálott.
Mily derék ez a fiatal,
De sír, s fülébe nem cseng a dal!
Ha elhagy arra, kire most gondollák,
Hiszek a sorsban, s nincs több szerelem már.
A szem megcsal, s én hittem néki,
A gonoszra nem gobdoltam, csak a szemre ki édi.
Jobb oldalra mentem,
Szerelembe többet nem estem.
Csak egyszer, kit valóban
Ő, a sors adottában,
El nem hagyhattam,
Mert az én soromat nem zaklattam.
2 hozzászólás
Ez most mi a fene akar lenni?
Lehetetlen rímeket, mondhatni nem létező szavakat használsz egy-egy sor végén. Nincs olyan szó, hogy "neme", legalábbis abban az értelemben nincs, ahogyan te akartad használni. Nem attól leszel költő, hogy oda nem illő, értelmetlen, saját magad kreálta szavakkal tűzdeled a versed. Prózában sokkal tehetségesebb vagy! 🙂