sok kilométert megtettem,
több helyre még el is mentem
de bemenni, még sem mertem.
Sok kerítésen volt egy rés
amelyiken be is néztem,
be szerettem volna menni
de csak álltam ott, és féltem.
Mert ott ahol sokan vannak
soha sem szeretek lenni,
de ahhoz, hogy ott legyek, be
is kellene egyszer menni.
A kapuig elmentem már
de benyitni nem mertem,
ide-oda toporogtam
's végül mégis haza mentem.
Eddig csak egyetlen ajtón
mertem csak halkan kopogni,
de mielőtt nyílott volna
ott is el tudtam robogni.
Ma már ismét itthon vagyok
és itt mérgelődök azon,
hogy mért is voltam oly gyáva
és a tükröt nyakon csapom.
És most itt a kis szobámban
oly bátor vagyok mint egy hős,
de a valóságban nem más
mint egy vékony húr pengetős.
4 hozzászólás
Kedves Tóni!
Valamennyire ismerem az érzést, amit megfogalmaztál, csak velem olyanformán fordult elő néha, hogy nem mertem valakit felhívni, akivel szerettem volna beszélni egy jót… aztán később rájöttem, hogy bizony nem volt semmi sem, ami miatt aggódnom kellett volna, és valójában csak én gondoltam azt valamiért, hogy alkalmatlan lenne a hívásom. Az utolsó két versszakot olvasva pedig elmosolyodtam; a dolog humoros oldalát most sem mellőzted, és ez jó dolog! Remélem, jól érezted magad otthon a két hét alatt (errefelé szép volt most az ősz, gyakran "megajándékozott" minket az időjárás a napsütéssel).
Szeretettel: Mónika
Kedves Mónika!
Választ a hozzászólásodra a ma feltett versemben adtam…
üdv Tóni
Igen,ismerem az érzést.Grt.Z
Köszönöm a megjegyzésedet
üdv Tóni