Hát pusztuljon a lélek,
Ne gyötrődve féljek.
Mit nekem szív és élet,
Emberi roncsként majd végzek.
A maszkot felveszem,
S holtamig már, le nem veszem.
Mert kinek vagy minek?
Nem akarok többé szelíd lenni,
Leszek az kinek mondtak,
Mikor kedves voltam.
Egy állat kit csak az ösztön hajt,
Hogy hoz majd bajt?
Kit érdekel…
Had üvöltsek ha már végem,
Az ajtón kopogtat a múltam egy késsel,
Kinyitom csendesen, s mutatom a szívem.
Ne egyszer, ne kétszer,
Milliószor és ezerszer,
Döfd belém, forgasd meg,
Lökj le a szikláról,
Ez a szerencsétlen, úgy is arra megy.
Pusztuljon belőlem minden, miben hittem,
S ha nem fáj már semmi,
Akkor végre révbe értem.
1 hozzászólás
Olyan furcsa olvasni tőled ezt a verset. "Szebb" napjaimon régebben nekem is voltak
ilyen gondolataim.Csak nem írtam le.(Nem is tudtam volna)
Léna