A nap mindig süt, bár nem mindig ér.
Szemed fényében sem játszik könnyedén.
Mikor felhő takar. borús a reggeled
Szívedet bánat, szemed könny lepi el.
Gyönyörű rózsaszál, harmatcsepp csillan
Bódító illatát magadba szívtad.
Emelnéd magasra nemes szép virágot
Szúrós tövis sebzett, fájdalom cikázott.
Csalódottan ejted a rózsát a partra
Rég nem tiéd már, ki szíved ellopta.
Elhajózott messze, vitorlát bontott
Az élet tengerén lágyan ringatódzott.
Magadra maradtál, bár szíved nemes
Nem érdemelt meg! Ezt ne feledd!
Itt maradtunk ketten, csak Te meg Én!
Csalódott szív ,és maga a remény!
3 hozzászólás
Szia Kedves!
Vissza-vissza tértem versedhez…
Igen, a rózsa nincs tövis nélkül,
azért ha óvatosan fogod, kezed nem sérül…
Versednek legjobban vége tetszett,
mert a remény ilyenkor sokat segíthet!
Elgondolkodtatott szép versed!
Ismét "vissza-visszatértem"!
/hogy jól is leírjam/ 🙂
Kedves Dóra!!
Köszönöm hogy itt jártál, és igen!!! a remény!
Egy örök kapocs.
Szeretettel ölellek
Anikó