(Teljes vers)
Te, vad nyugat szele, őszök fuvalma,
kitől a sok halott levél kereng,
akár a lélek, mi mágus hatalma
elől inal; fakó, veres, beteg
tömeg, mit a döghalál ver; hideg,
kemény, lefagyott rögökbe veted
a szárnyaló magot, sivár, rideg
sötétbe; hulla lesz, fedi sírhant,
amíg Tavasz hugod előlibeg
s egy álmodó világot kelt vígan,
(rügyeknek árja ring a légbe majd),
hogy illat árad, színözön villan.
Erő, mi bárhol alkotásra hajt,
megöl, vagy éltet: hallj engem, ó, hallj!
2.
Te, kin áramlanak a forrongó lég
szívében laza felhők, mint hullt levelek,
kusza árnyait rázza Óceán, Ég,
Eső, s Villám angyalai vernek
habot széljárt hullám kék tetején.
Mint szikrás hajat fejéről emelget
heves menád, a homály elején,
a szemhatártól egekig terjed
a közelgő vihar, loknikat fodroz.
Te, gyászdala a haldokló évnek,
e végső éj lesz kupola sírodhoz.
Boltív, mit gőzök vad ereje présel,
s melyből feszítve tör ki, mint a sóhaj,
fekete eső, és tűz és jég: ó, hallj!
3.
Te, ki a mediterrán térséget
nyár-álmaiból életre kelted,
habkő szirt lágyít s vízerek kéksége,
melyek Baiaé-nál érnek tengert,
s álmodni láttál öreg palotákat,
tornyokat, idő árján remegve,
virággal lepve s azúrkék mohával,
édesen, mi képzelhetetlen. Te,
kit útján Atlanti óceánba
hasadt szakadékok kísérnek, s lenn
iszamos virágok, erőtlen fák
viselnek moszatot; kíméletlen
hangod, sötéted ismerik, ó, jaj,
s magukat ingva tördelik: – Ó, hallj!
4.
Halott levél, ha lennék, hordanál;
veled repülhetnék, mint gyors felhő;
ha hullám, hatalmad megosztanád,
indulatát lüktetném, vad erőt,
szelídebben, mint te, Fékezhetetlen,
de szabadabban! Ha még fel se nőtt
kamasz lennék, társ vándorló szelekben,
melyek égboltja minden látomást
felülragyog! – Én sosem törekedtem
égő vágyaimmal jutni hozzád.
Kapj fel, mint felhőt, levélt, víztincset!
Vérzem! Zuhanok lét-tüskék hosszán!
A súlyos órák gyors – büszkén, mint te,
igázhatatlan vernek bilincsbe.
5.
Hadd legyek lantod, akár az erdő,
hisz levelem hullván, olyan vagyok!
Akkordjaid zaja egetverő,
elviszed a bús, őszi hangzatot
belőlünk édesen. Légy szellemem
te heves lélek, te indulatos!
Fonnyadt levélként űrbe emeld fel
holt eszméimet új születésre;
s varázsigéivel eme versem
szavait szórd szét, mint tűzhely rése
hamut s szikrát, hallja a mindenség!
Az alvó földön ajkamon légy te
a prófétálás trombitája! Ó, Szél,
jöhet már Tavasz is, ha itt a Tél?
****
Shelley: Ode to the West Wind
O wild West Wind, thou breath of Autumn’s being,
Thou, from whose unseen presence the leaves dead
Are driven, like ghosts from an enchanter fleeing,
Yellow, and black, and pale, and hectic red,
Pestilence-stricken multitudes: O thou,
Who chariotest to their dark wintry bed
The wingèd seeds, where they lie cold and low,
Each like a corpse within its grave, until
Thine azure sister of the Spring shall blow
Her clarion o’er the dreaming earth, and fill
(Driving sweet buds like flocks to feed in air)
With living hues and odours plain and hill:
Wild Spirit, which art moving everywhere;
Destroyer and Preserver; hear, O hear!
II
Thou on whose stream, ‘mid the steep sky’s commotion,
Loose clouds like Earth’s decaying leaves are shed,
Shook from the tangled boughs of Heaven and Ocean,
Angels of rain and lightning: there are spread
On the blue surface of thine airy surge,
Like the bright hair uplifted from the head
Of some fierce Maenad, even from the dim verge
Of the horizon to the zenith’s height,
The locks of the approaching storm. Thou dirge
Of the dying year, to which this closing night
Will be the dome of a vast sepulchre
Vaulted with all thy congregated might
Of vapours, from whose solid atmosphere
Black rain, and fire, and hail will burst: O hear!
III
Thou who didst waken from his summer dreams
The blue Mediterranean, where he lay,
Lulled by the coil of his crystalline streams,
Beside a pumice isle in Baiae’s bay,
And saw in sleep old palaces and towers
Quivering within the wave’s intenser day,
All overgrown with azure moss and flowers
So sweet, the sense faints picturing them! Thou
For whose path the Atlantic’s level powers
Cleave themselves into chasms, while far below
The sea-blooms and the oozy woods which wear
The sapless foliage of the ocean, know
Thy voice, and suddenly grow grey with fear,
And tremble and despoil themselves: O hear!
IV
If I were a dead leaf thou mightest bear;
If I were a swift cloud to fly with thee;
A wave to pant beneath thy power, and share
The impulse of thy strength, only less free
Than thou, O Uncontrollable! If even
I were as in my boyhood, and could be
The comrade of thy wanderings over Heaven,
As then, when to outstrip thy skiey speed
Scarce seemed a vision; I would ne’er have striven
As thus with thee in prayer in my sore need.
Oh! lift me as a wave, a leaf, a cloud!
I fall upon the thorns of life! I bleed!
A heavy weight of hours has chained and bowed
One too like thee: tameless, and swift, and proud.
V
Make me thy lyre, even as the forest is:
What if my leaves are falling like its own!
The tumult of thy mighty harmonies
Will take from both a deep, autumnal tone,
Sweet though in sadness. Be thou, Spirit fierce,
My spirit! Be thou me, impetuous one!
Drive my dead thoughts over the universe
Like withered leaves to quicken a new birth!
And, by the incantation of this verse,
Scatter, as from an unextinguished hearth
Ashes and sparks, my words among mankind!
Be through my lips to unawakened Earth
The trumpet of a prophecy! O Wind,
If Winter comes, can Spring be far behind?
10 hozzászólás
Be through my lips to unawakened Earth
The trumpet of a prophecy! O Wind,
If Winter comes, can Spring be far behind?
Legyen keresztül az ajkam, hogy nem ébredt Föld
A trombita a prófétálás! O Szél,
Ha jön a tél, akkor tavaszi is messze maga mögött?
Gépi fordítás
Az alvó földön ajkamon légy te
a prófétálás trombitája! Ó, Szél,
jöhet már Tavasz is, ha itt a Tél?
Haász Irén
Ajkam szavából prófétás varázs
kürtöljön az alvóknak! Óh, te Szél,
késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?
Tóth Árpád
Kedves Irén!
Szeretném megérteni a csattanót.
Tehát:
„Jöhet már tavasz, ha még itt a tél?”
talán erről lenne szó???
Üdvözöl Attila bá’
Bocs, de talán így is érthető: tavasz=élet, tél=halál
"Jöhet még tavasz, ha már itt a tél?"
Értelmezésem szerint, ha itt a tél, közeledhet már a tavasz.
– kérdezi a költő, mintegy reménykedve benne. A vers maga voltaképpen a költői ihlet, kifejezőerő, készség iránti vágy, óhaj kikiáltása, könyörgés, ima.
A sok reménytelenség, vad indulat elsorolása után a halvány reménysugár fejeződik ki a végén: talán közeleg a jobb időszak, amikor képes lesz újra írni, szárnyalni, optimista lenni. Hiszen a tél, a rossz időszak után a tavasznak, a termékeny újjáéledésnek kéne jönnie.
Fruzsi unokám, aki negyedik éves orvostanhallgató,
akinek felsőfokú nyelvvizsgája van angolból, spanyolból, nyersen így fordította:
Légy keresztül ajkaimon a fel nem ébredt Földig
A jövendölés trombitája! Ó Szél,
Ha Tél jön, lehet jóval mögötte Tavasz?
Gyarlón tehát így értelmezem a vers kérdés formájában
feltett csattanóját magamnak:
"Ajkaimon keresztül légy a fel nem ébredt Földön
A jövendölés trombitája! Ó Szél,
(jócskán) késhet a Tavasz, ha még itt a Tél?"
Válaszul ezt is dünnyöghetem. Késhet, akár jócskán, de
amíg Föld a Föld a telet a tavasz követi…
Attila bá', a leányzó tökéletesen fordított. A can tudást, képességet fejez ki. Én, hogy rímeljen is, így tudtam kifejezni a kérdést, hogy ha jön a tél, jöhet-e utána a tavasz.
…Az ajkam lévén légy te trombita,
Mely ébreszti a Földet! Ó, te Szél,
A Tavasz messze még, ha jön a Tél?
révén…
Ajkam révén/közvetítésével/által légy te trombita, mely a jövendőt hirdeti az alvó Földnek.
Ó szél, ha (most a) tél következik, messze lehet-e (időben) mögötte a tavasz?
Az angol kiejtési szótár azt írja, hogy a "wind" szó kiejtése legtöbb esetben "vind", de a költészetben megengedett, hogy szükség esetén "vájndnak" ejtsék… Különben nem rímelt volna a "behind" szóval, azaz a bihájnd-dal …
Dávid, a behind a mankind -re is rímel, akkor is, ha itt most vind- nek ejtjük a szelet, ahogy kell.
Nincs mindig tökéletes rím…csak ha mindegy, mit akarunk mondani…:))))