Bíbort kívántál meg sárgát
én zöldet vagy kéket már
nem tudom mert egymásra
festeni szivárvány volt
ezernyi alkalom kevertünk
hajnalból égszínkéket
húztunk íveket
belőlled indulót
magamba végetértet
emeltünk magasra sikolyt
nyitottunk napra csendet
váltunk távol csobbanó
kavicsformává
gyűrűt formáltunk ezret
olvadtunk össze egyet.
Már nem tudom hol de
itt vagy bennem
minden visszatérő sejtben
kereslek naponta
valaki másban génjeim
érted remegnek magadra
átformáltan.
1 hozzászólás
Az első négy sor nagyon megragadott, utána sem vesztetted el a lendületet. Az utolsó pár is nagyon szép, nekem a génjeim szó kicsit idegen, de ettől még nem romlott el semmi. A tartalom az utolsó sorokban gyönyörű, talán az a szó jutott eszembe, hogy kifürkészhetetlen a szerelem…. Szivárványosan sokszínű a versed.
H.