Szótlanul

Dalos, vidám fehércseléd, te,
gondtalan vagy, egyszerű,
éled csak egyformán az életed,
s könnyek között is énekelsz.
Hangok, dallamok, álmok,
kedves, kicsi képek, szépek,
mozdulatok, illatok,
ez vagy te, s kitárva szíved.
Víg könnyű lépted ritmusa,
lelked tiszta mivolta;
táncos lábad csodálom, csodállak,
ártatlan vagy és együgyű,
de boldog, mert nem ismered a rosszat.

Hajad libben, gyönyörű,
gödröcske arcodon,
nevetsz mindig, mert nevetni könnyű,
és énekelsz, énekelsz…!
Bár csak te érzed
ott belül a meleget,
de nem bánt,
te boldog vagy.
A magad kis világát
felépítetted puszta ködből,
gyermeki álmokból,
egyszerű vágyakból,
mindennapi örömökből.
Dalolj, dalolj csak bátran,
zengjen az énekszó határtalan,
ez vagy te, én láttam,
én hallottam, én láttam.

S most? Törött dalok, megrepedt énekek,
szétgurult gyöngyök közt térdepelsz,
finom – oly halvány! – kis kezedet
imára kulcsolod talán gondolatban,
de csak ülsz ott, ülsz mozdulatlan,
s néma vagy, üres, mint a nemlét.

Szobor merevséged, márvány hidegséged,
ócska, régi, elkopott képek…