Langyos, ritmikus széllobbanások ujjai fúródnak a nyakkendőmbe,
az államba, a számba, át a szemeimen, a tenyeremen
és a talpamon,… , a néha műhóvá fehérülő, örök lélegzetemen,
majd a prizma megolvad, kidombolul egy eddig még ismeretlen táj,
és én csak hevesen az útlevelemet ellenőrizve várom
az egyre közeledő határt, a túloldali, már felbontott befőttesüveget,
meg az elrozsdásodott, kis kulcsocskát az éléskamra ajtajához.
1 hozzászólás
Kedves Attila!
Elolvastam a versedet, mert én is a tűzzel kapcsolatban tettem fel egy verset! És aztán ami meglepett, a határ elötti váró érzések, és azt hiszem ugyanannál a határnál, már negyven éve, minden évben érzem. Előre kijelentem, én nem tudok szakmai kritikát adni, én csak a vers elolvasása utáni emocionális érzések alapján irok, ha eggyáltalán irok hozzászólást.
A te irásod, a mindenkori határelötti érséseimet ébresztette fel, csak azt nem tudom, mindkettönknek e a határ ugyanazon az oldalán.
Üdv Toni