Nekem nem kell az új világ,
egy ismeretlen, tág téridőben
talán el is veszíteném magam.
Nem tudnám, kintről vagy bentről
rohan az ellen ellenem,
míg az idő “éppen-csak”
percegését észre sem veszem.
Én az elmúltat akarom vissza,
a régit, az édeset,
anyám kezében egy
maszatos gyerekkezet,
és mikor először eszméltem,
hogyan és mit szabad,
mikor a repülő elvitte
első, igazi csókomat.
A régit akarom, mindent,
mi régen elveszett,
foltozgatni, amíg s amit lehet,
ahogy nagyanyám egykor
a könyöknél szétfeslett ruhát,
s a belőlem kiszakadt két kis csodát
figyelni-vigyázni még.
Mert én már csak összegyűrt
fecni vagyok, legfeljebb
összehajtogatott, A/4-es papír.
Görbe az ujjam is,
ki tudja, meddig ír.
10 hozzászólás
Kedves Kati!
Remélem, még sokáig!
Nagyon-nagyon tetszik a versed. Talán azért is, mert magam is így érzek, meg azért, mert remekül megírtad.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Mikor megírtam, én is nagyon így éreztem. De lehet, hogy változik még az ember…
Szeretettel: Kati
Nagyszerű vers Kati!
Köszönöm, Editke.
Én is éreztem már hasonlót. De talán az az új világ is hodozhat értékeket.
Köszönöm, Madár, hogy elolvastad. Valóban, szükség van az új világ hozta értékes dolgokra. Csak néha elfogja az embert a régi jó utáni vágyakozás. Üdv: Kati
Átéreztem.
Nagyszerű verset írtál kedves Kati.
Köszönöm,
hogy olvashattam.
Gratulálok.
Kellemes tavaszi napokat kívánok jó egészségben!
Zsuzsa
Köszönöm Zsuzsa. Örülök, hogy tetszett a vers.
Neked is szép tavaszt! Üdv: Kati
Nagyon szép gondolatok, megérintett ez a versed is, kedves Kati!
Gratulálok szeretettel: Ildikó
Szia Ildikó!
Lehet, hogy a korral jár, hogy az öregek szeretnek egy kicsit visszafele élni.
Örülök, hogy tetszett.
Szeretettel: Kati