Vöröslő alkonyat,
villanó gondolat,
keserűen kínzó,
bánattól ordító.
A düh uralja,
szégyen gyalázza,
méreg itatja,
a gonosz itala.
Üvölt a szél,
szilaj, kemény,
görcsösen cikázó,
szeme szikrázó.
Kínos a csend,
fátyol lebben,
sebzett lelkem,
riadtan rezzen.
12 hozzászólás
Igazán dühös. gratulálok én is az lettem tőle =)
Dallamos, “düh”-os és jó kis versike.
köszönöm Boer, tudod nagyon dühös voltam mikor írtam:))
Adira köszi:)
Kedves Sleepwell ebbe az összes dühödet beleadtad? Nagyon jó lett. Gratulálok. 🙂
Beleadtam igen:) Köszi a gratulációt:)
Ez is megtalált engem, érdekes mennyi párhuzam van itt..
Tényleg ..
Üdvi: dp.
Gyönyörű!! Nagyon szépen megfogalmaztad! Graulálok 🙂
Szia!
Nagyon jó lett, és a vége teszi igazán különlegessé. Amikor a dühét kiadta az ember, de nem a megkönnyebbülés, hanem az üresség marad utána… Legalábbis én így értelmeztem 🙂
Köszönöm Inesita! Igen, jól érzed, mikor a düh végigfut az emberben, utána látszólag lenyugszik a vulkán, de a láva kiég, s a táj néma ürességet ont ki magából, s a némaság, üresség gyötrőn tombol….
Szia!
Hatásosak a szavak, nagyon kifejezőek. Igencsak ridegen indítasz, ami jót tesz a témának, a versnek!
Tetszett!
Vipera
Köszönöm, hogy olvastad:)