Az átmulatott éjszaka után, hétfő hajnalra zajos csoport foglalta el Laura Johnson elől a kórházba vezető utat. Kénytelen volt a kocsijában megvárni, amíg a társaság odébbáll. Az utcai lámpák fényében enyhe, októberi köd szitált. Mire a kórház bejárata elé ért, már teljesen kivilágosodott, láthatóvá téve az épület magasan díszelgő feliratát: Stanton Hill Egészségügyi Központ.
Laura leparkolta az autóját a kórház dolgozóinak fenntartott részén, és a főépület felé sietett. Tanulmányai sikeres befejezése után rögtön állásajánlatot kapott a kórház vezetőségétől, amit ő habozás nélkül elfogadott. Ennek már lassan öt éve. Szerette a munkáját, precíz pontossággal dolgozott, nem kerülte el a figyelmét a legcsekélyebb apróság sem.
Szülei vegyes érzelmekkel fogadták pályaválasztását. Anyja mindenáron híres modellként akarta viszontlátni egyetlen gyermekét. – Megvan hozzá az alkatod, különben is azokat a lányokat sikeres férfiak veszik feleségül – mondogatta. Laurának erről megvolt a maga véleménye, de ezt jobbnak látta, ha nem osztja meg az anyjával. Apja eleinte biztatta is az orvosi egyetem elvégzésére, csak amikor látta, lánya a patológiát választotta, már nem lelkesedett annyira. Mindketten csalódottnak érezték magukat, és ezt nem is felejtették el hangoztatni.
Az ügyeleti osztály mellett elhaladva, szeme sarkából látta a korai időpont ellenére a folyosó kezd megtelni betegekkel. A liftnél megnyomta az alagsorba vezető gombot. Az ott dolgozók a saját kis birodalmuknak tekintették a kórház épülete alatt megbúvó bonctermet, mivel ide nem szívesen jött le senki sem. Sajnos a költségvetés szűk keretei nem engedték a részleg felújítását, így még mindig azokon a régi, lepattogott boncasztalokon folyt a munka, melyeket a legutolsó karbantartáskor cseréltek ki.
A lift lassított, majd egy nagy zökkenéssel megállt. Laura irodája majdnem a liftajtóval szemben helyezkedett el, most halvány fény szűrődött ki onnan. Az ajtón benyitva az első akit meglátott Zach Engler, az egyik boncmester volt az.
– Jó reggelt! – köszöntötte Zach álmosan. – Engem osztottak be Wiliam helyett – folytatta Laura kérdő tekintetére.
-Jellemző, – forgatta szemét Laura – a hét elején mindig ez van. Wil folyton késik, vagy egyáltalán be sem jön. Csodálkozom, hogy idáig még nem rúgták ki.
– Na ja, ha beveti az összes fegyverét, akkor érthető miért van még mindig itt. Zach a marketingosztály igazgatónőjére célzott, akivel Wiliam jól kijött.
Laura akaratlanul is összehasonlította a két férfit. Mi tagadás, Zach kopaszodó, kissé túlsúlyos, negyvenhat éves férfi volt, míg Wiliam a maga jóképű, sportos alkatával, behízelgő modorával mindig is szálka volt az idősebb férfi szemében. Wiliam vele is próbálkozott, többször megjegyzéseket tett Laura karcsú alakjára, lángvörös hajára. Laura minden esetben süketnek tetette magát. Látta Zach már megtöltötte a kávéfőzőt, elvett egy csészét, öntött magának egy kis kávét, aztán szemügyre vette az aznapi aktákat. Három új esetük volt. Két fehér férfi lőtt sebbel és egy kétéves kislány akit agyhártyagyulladás gyanújával szállítottak a kórházba. Sajnos túl későn. Laura szándékosan hagyta utoljára a kislányt. A gyerekhalál mindig megviselte, igazságtalannak tartotta a sorstól egy bimbózó élet megszakítását.
Már dél is elmúlt mire végeztek a két férfival és elmentek ebédelni a kórház második épületén levő étkezdéjébe. Visszatérve a boncterembe, Laura újból beöltözött a védőruhába és a haját próbálta betuszkolni a sapka alá, amikor megszólalt a falra szerelt telefon. A híváskijelzőn látta a kórházból keresik.
Felvette a kagylót és hangosan beleszólt: – Dr.Johnson, tessék!
– Szervusz Laura, nem zavarlak? – nőgyógyásza, dr. Murphy volt az.
– Még időben elkaptál, most öltözöm be egy újabb boncoláshoz, – Laura vállával szorította a füléhez a telefont miközben a boncoláshoz szükséges eszközeit rakosgatta egy tálcára – miben segíthetek?
– Nos, a legutolsó leletekről szeretnék veled személyesen beszélni. Mikor tudnál bejönni hozzám? – Murphy hangja fáradtnak tűnt.
Laura szinte rögtön feszült lett. Három hete ment el egy kivizsgállásra, mert kezdett rendszertelen lenni a vérzése. – Hát.., a mai nap már nem tudok elszabadulni..
– Akkor gyere be holnap. Egy óra körül az irodámban vagyok – javasolta Murphy.
– Rendben – egyezett bele Laura.
Murphy még elbúcsúzott, aztán megszakadt a vonal.
Laura némán meredt a búgó kagylóra. Idegesitette a gondolat, hogy holnapig várnia kell, de tudta Murphy úgysem mondana részleteket a telefonba. Felhúzta a kesztyűjét és visszatért a kislány testéhez.
2 hozzászólás
Tessék szíves folytatni!
aLéb
Örülök, hogy ismét benéztél.. Folyt. köv.:-)
Majka