Kitörés (február 13.)
Csípős a hajnali levegő. Vacogva húzom össze a kabátomat, és eszembe jut az a hadnagy. Ő vajon a hidegtől, vagy a félelemtől vacogott. És volt-e egyáltalán kabátja. Nem tudom, soha nem kérdeztem meg tőle. De azt tudom, hogy amikor lenézett a füstölgő, rommá lőtt városra, a keserűségtől könnybe lábadt a szeme. És elégedettség töltötte el, amikor arra gondolt, hogy hála parancsmegtagadó bátorságának, embereinek nagy része még kijutott a pergőtűzből. (Azt csak négy év múlva, Sztálingrádból való haza térte után tudta meg, hogy nem mindenki volt szerencsés.) Rengeteg kérdés fogalmazódott meg agyában, amire akkor még nem tudta a választ. Nem tudta, mi lesz azután. Mi lesz, ha az orosz sereg felér a várdombon, elfoglalja a Citadellát. Nem láthatta előre azt a vandál pusztítást, azt az embertelen vérontást, ami később bekövetkezett. Azt sem tudhatta előre, hogy az utódok majd őt és társait egyszerűen lenyilasozzák. Pedig nem nyilasok voltak, hanem besorozott, SAS behívóval a frontra rendelt katonák. Parancsot teljesítettek, és kitartottak. Ahogy a parancs, és a lelkiismeret diktálta.
Eszembe jut két ember. Hérodotosz, aki homlok ráncolva írja be az elégtelent történetíróinknak. És az a hadnagy, aki sértett önérzettel mondja, hogy én egyszerűen csak magyar voltam.
4 hozzászólás
Szia!
Ez inkább kőkemény irodalom, mint cikk, és nagyon jó!!!
Egyetértek Arturral, írásod akár irodalmi műként is megállná a helyét. Nekem is tetszik.
Igen, ők egyszerűen csak kötelességtudó magyar katonák voltak. Nagyon jó az írásod.
Lenyűgöztél, hogy tömören fogalmazzak.
Hanga