Ébredezik a szép vihar árván.
Kint a sok felhő talán menedék.
Feketén dörömböl az ég.
És te boldog vagy, hogy esik,
Sírhatsz most már bátran, úgysem nézik.
Mert esőben nem hullnak a könnyek,
Nem sajnálnak az emberek.
Végigfolyik rajtad a gyász,
Összeesnél lelkeddel, de csak állsz.
Állsz némán, szíved addig nem dobban,
Míg egy csepp rajta nem koppan.
Koppan! Feltámadhatsz újból,
Az eső fonta lágy, puha sírból.
Mibe minden nap újra befekszel,
Hogy emlékeztesd ezerszer.
Mert van, aki egyszer hal meg,
Mindent elfelejt, egy szebb helyre megy.
És van, aki minden nap egy kicsit,
Hogy érezd, mit is hagytál itt.
2 hozzászólás
Kedves Rover!
Érdekes, soha nem néztem az esőt ebből a szempontból… Szomorúság hatja át a versed, de nekem nagyon tetszik:)
Üdv: Borostyán
Kedves Rover!
Én a versedben nem csak a gyászt érzem, de az újjászületést is.
Leticia