Kérdezhetném azt, hogy miért élek,
Mert jobb lenne már odafönt.
Miért nem látom a jót, a szépet,
Jobb lenne talán, ha a kaszás rám köszönt.
Talán azért, mert félek már félni,
S ha gondolkodom egy sötét éjen át:
Látni is kéne, nem csak nézni,
És elfelejteni az élet zaját.
Jöhetne valami, ami megváltoztatná a világot
És felnyitná az emberek szemét.
Meg sem kéne siratnom halálod,
Mert ha hiszek, ez nem lenne nehéz!
Az ég mély, az ég sötét.
Oly rideg a csillagfény!
Ha felnézek, megtölt a félelem;
Itt van, itt mindenem
Ezen a magányos, kínlódó világon.
Hideg, halott csillagok várnak az űrben.
Mi oka van, hogy megőrizzem?
Oktalan a nevetés, a könnyek.
Oktalan az álmodás, s az ébredés.
Nem kell ígéret, sem esküvés.
Éjjelente mégis felnyitom a szemem,
S a titkos, tiszta eget kémlelem,
Mely ott feszül felettem kőhidegen.
Egyedül vagyunk? Vagy létezel, Istenem?
1 hozzászólás
Furcsa a tagolás a versben. Főleg a második rész az ami tetszik, jbban egybe illik, mint az első fele. Ott kicsit erőltetettnek tűnik az egész, főleg a "kaszás rám köszönt" rím. Valamint a "kéne" szó nem tetszik a versben, nem túl irodalmi.
Viszont az ötlet és a vers témája tetszik. Gratulálok hozzá! További jó alkotást 🙂
Dalilácska