Mert hogy létezik önarckép is.
Negyven éves vénülő macsó,
Ez vagyok én, ki sosem voltam.
De lehettem volna! Vagy nem?!
Oly mindegy.
De negyven év, kimondani oly nehéz,
Megéltem egy pillanat alatt,
S az idő pimaszul tovaszaladt.
Szét folyt kezemben az idő,
S itt maradtam én, én a vénülő.
De nem panaszkodom.
Pedig van rá száz, meg száz okom.
Például a szerelem,
Mi már nem adatik meg nekem.
A hódítás is nehezen megyen
És az eszem, ha volt is nehezen megyen.
S a karom, mit tartani!
A lábamon állok, alig.
De nem panaszkodom.
S a szívem,
Mi nem tudom miért!,
De fáj nagyon.
S az arcom!
Mit ha a tükörben meglátok,
Feljajdul bennem minden,
Minden mit látok.
De nem panaszkodom.
Vagy talán még is!
Mi az mi fáj nagyon?
Gyermeki lelkem az időben elveszni!
Nem , nem, nem hagyom!
Hát ez, ez vagyok én, ez bizony,
Aki még is,
Még is csak panaszkodom?
2005.03.16. Kiskunhalas.
2 hozzászólás
Kedves Zsolt, az öreg emberek szokták mondani, nem panaszkodnak, mégis állandóan azt teszik. Te , a negyven éves vénülő macsó :)) ne tedd ezt, annyira mégsem lehet okod rá. Talán. Nem tudhatom igazán. Mégis, annyit mondhatok, panaszaid ellenére a vers tetszett.:))
Kedves Irén!
Egy kicsit megkésve, de köszönöm, hogy nálam jártál!
Üdvözlettel: Egy vénülő macsó! :o))