Halál szele lengi be a szobát, papírok és könyvek lepik el a testet, mely élettelenül hever az ágyon, szuszog, de nem lélegzik. Csak fekszik, mint egy darab fa kivágás után, a rideg földön, maga körül százával rönkök és hasonló élettelen fatörzsek, melyeket már megtámadták a férgek.
Egymaga, kétségek közepette agyal, szüntelenül rágódik azon, hogy mi lesz, ha nem, mi lesz, ha igen, mi lesz ezután. Mi vár rá? Olyan kiszámíthatatlan ez az egész! Nem képes átlátni a sors kusza szálai között, mely rendkívül frusztrálja, hiszen ez idáig még nem került olyan helyzetbe, amiben ne vélt volna felfedezni némi- nemű, akár csekély logikát is, rációt, melyből ne tudott volna valamiféle prognózist előre vetíteni. Ez rendkívül bosszantóan hat rá, nem hagyja nyugodni. Hol szellemileg pörgeti fel, hol pedig fizikailag. Állandó hányinger és szédülés közepette sem bír egy helyben megmaradni, folyton menni készteti valami definiálatlan izé, belső késztetés idéz benne elő pörgést, rohanást, állandó cselekvést.
Tanul reggel 8-tól délig, közben teszi az értelmetlen köröket, mely még jobban idegesíti, majd déltől kettőig a városban bolyong, mint valami holdkóros. Boltról boltba jár, utcáról utcára olyan tempóban, mint aki a halál elől menekül. Pedig nem kergeti senki és semmi, csak az idő jár előtte folyton két lépéssel és bárhogy siet, nem éri utol. Bárhogy igyekszik, rohan fejvesztve, lélek szakadtával. Mindig talál olyan momentumot, melyet nem ért, mellyel nem tud mit kezdeni, mely ott hever előtte és hiába erőlködik, küzd, gondolkodik, nem jön rá a miben létére, pedig evidens dolgokról van szó. Túlbonyolítja, mint mindent mindig…
Sétál, vagy is rohan. Dörög. Élvezi. Esik. Élvezi. Villámlik. Élvezi. Bele nevet a természet eszközeibe, vállat von az időjárás bosszúszomjas megnyilvánulásain mondván, ő is döröghetne, villámokat szórhatna, könnyeivel áztathatná el az egész világot, de nem teszi, mert tudja, hogy senkit nem érdekel, senki még észre sem veszi, még sejteni sem véli, hogy annak, hogy folyton bezárkózik egymaga a kis – immár egyedül birtokolt- szobájába, nem véletlen. Nem kényelmi okokból rendezte át, adva teljesen új profilt a helyiségnek, hanem, mert valami nincs rendben. Valami nem hagyja nyugodni, valami bántja, valami hiányzik.
De mindez kit érdekel? Ki foglalkozik vele? Kiben fogalmazódik meg a kérdés, hogy talán be kellene hozzá kukkantani, megnézni, él- e még!?
Ahogy fa hever az erdő közepén, egymagában, férgek által szétrágva, csökkentve ezzel az értékét, úgy ez a minden sebből vérző lélek is egyedül fekszik az ágyon, kockás pléddel letakarva, égi operettet hallgatva, könnyeivel eláztatva, sebeit nyalogatva reménykedik abban, hogy még véletlenül se nyisson be hozzá senki, csak hagyják békén, egyedül, egyedül meghalni…
3 hozzászólás
Nekem az jutott eszembe, hogy bár a lány teljesen begubózik, de tapasztalatból mondom, ezek a körbe-körbe utak, a menekülés olykor csodákra képes. A gyávaságot a hősi tettől sokszor egészen kis távolság választja el.
Magamra ismertem… 🙁
Üdv.: Phoenix
Az írásod egy önmagával vívódó, depressziós embert mutat. Nekem azért nem tetszik, mert az élet nem ennyire fekete-fehér, vagy inkább fekete, hanem tarka és gyönyörű, hiszen mindenre kínál és ad is megoldást. Pecás