Nem volt jó ötlet a fa alá állni.
Az ősztől megritkult levélzet nem tudott megvédeni az esőtől.
A hátamon végiggördülő cseppek ugyanúgy csiklandoztak, mint akkor a leheleted.
Már nem tudtam, mitől borzongok: a víz hidegétől, vagy csókod emlékétől.
Katicabogár keveredett az ingem alá, őt kerested lelkesen, én meg fuldokoltam a kacagástól. Szád sarkában kaján mosoly, szemed olyan volt, mint a mellettünk hullámzó tó: szürke, és mélysége veszélyes.
Nagyon veszélyes.
Egymásba kapaszkodva álltunk, zihálva a tehertől, mit magunkra vettünk.
És boldogan, mert egymásba kapaszkodva álltunk.
Még mindig hallom, hogy súgod a fülembe: ne rosszalkodj Kisbogár.
Még egyszer álltunk itt, akkor is kopaszodott a fa. Akkor is ziháltál, – fárasztott a séta. Összeölelkeztünk, – szükséged volt a támaszra.
Búcsúztál.
Nem akartad, hogy múlásodat lássam.
Erőtlenül súgtad: majd ne rosszalkodj Kisbogár.
Eső és könny mossa arcomat.
Nem gyászolok.
Nekem nem szabad.
1 hozzászólás
Meghatott. Mit is lehetne még írni? Olvasni kell, és csend…
Selanne