Foltokban suhannak
ég végtelen mezején,
nap olvasztó fényétől
lázasan menekülvén,
s fékezik hontalan szél
lázadó erejét, majd
takaróvá kapaszkodnak,
ha a csend is esőt ígér.
Árnyékot vetnek mielőtt
kiszáradna a hegyi rét,
villámot szülnek, ha
elragadja őket a hév,
s köd-gyermekükkel
elfedik útjaink végét,
hisz olykor kobalt szürke
idelenn a lét,
pedig a hit odafenn
mindig akvamarinkék.
3 hozzászólás
Szia 🙂
Nagyon tetszett a versed, szépek a képek, magával ragadott a hangulata…
szeretettel olvastalak : Zsu
Nagyon köszönöm hogy olvastál és véleményeztél,örömmel olvastam!
H.
Nagyon jó gondolatok,természeti képekben csomagoltan!
A befejezés meg szinte egy üzenet!
Gratulálok:sailor