Az a bizonyos decemberi nap

Furcsa, meglehetősen enyhe december köszöntött ránk akkoriban a dél-keleti végeken, a hódmezővásárhelyi laktanyában. Volt valami a levegőben. Valami különös és megfoghatatlan. És még az is lehet, hogy már nem az időjárásról beszélek…

Öregkatona voltam, két hónapom volt hátra a leszerelésig, már javában vágtam a centit. Akkoriban a laktanya műszaki kapujánál teljesítettem szolgálatot. Nagyon jó dolgom volt.

A műszaki kapu a helyőrség azon járműforgalmát bonyolította le, amelyben leginkább a személygépkocsiknál nagyobb járművek szerepeltek. Teherautók, harcjárművek, a tiszti busz, a laktanyába beszállító cégek járművei, mint a kenyeres kocsi, meg ilyesmik.
A műszaki kapunál volt egy kis házikó, reggel nyolctól délután négyig ott székelt Bódi zászlós, a főnököm. Én meg nonstop, mivel ott is aludtam.

A műszaki kapu nyitogatásán túl többek között az is a feladataim közé tartozott, hogy a laktanyából kihaladni szándékozó járműveket ellenőrizzem. Működik-e a világítás, a féklámpa, az index, érvényes-e a menetlevél és más fontos dokumentumok, ilyesmik. Bódi zászlós esetenként fékpróbát is elrendelt az olyan járműveknél, amelyeket egy ideje már nem láttunk.

Ez a nevezetes decemberi nap meglehetősen eseménytelenül telt. Szorgalmasan nyitottam-zártam a kaput, pecsételtem a menetleveleket, vezettem a nyilvántartásokat. Délután négykor Bódi zászlós lelépett, utána már csak a tiszti buszt kellett megvárnom, és lezárhattam a műszaki kaput. A kulcsot leadtam az üti-szobán (ügyeletes tiszt), aztán enyém volt a délután meg az este. Elmehettem a kantinba csokit venni, átruccanhattam a híradós barátaimhoz, hogy ingyen telefonáljak a barátnőmmel, vagy akár az ágyamon is heverészhettem a kis házikó mélyén, a Junoszty kistévét nézve.

A kantinban csokit venni még sikerült. Aztán átbaktattam az út túloldalára, ahol is a híradósoknak álldogált a mienkéhez hasonló takaros kis épülete. Lelkemben apró rőzsedalokkal, zsebre dugott kézzel, fütyörészve közelítettem meg az objektumot, azon töprengve, mi szépet és jót mondok majd kisvártatva az én drága kicsi Ágicámnak a kagylóba…, amikor is szokatlan dolog történt.

Miután becsengettem, előjött Holländer öcsi, de szemmel láthatólag eszében sem volt beengedni az épületbe. Résnyire kinyitotta ugyan az ajtót, és kidugta rajta egy kedves kis rajzfilmfiguráéhoz hasonlatos arcát, de az az arc most oly rémült volt, mint egy gigantikus csávába keveredett plakátfiúé, vagy a Lolkája után aggódó Bolkáé. Minden egyes szeplője veszélyt jelző szemaforként világított rajta. Közölte, hogy most nem lehet telefonálni, majd azt javasolta, hogy inkább térjek vissza gyorsan én is a szolgálati helyemre, mert helyzet van. Azzal becsukta az ajtót.

Sűrű pislogások közepette tértem vissza a műszaki kapu irodájába, de nem sokáig volt időm morfondírozni, mert a váratlan események sora folytatódott. Egyszer csak megjelent egy fehér kocka-Lada a műszaki kapunál. Nagyon jól ismertem az autót, pontosan tudtam, hogy az elhárítótiszt szolgálati kocsija, nem azzal volt a probléma. Hanem az időponttal.

Jön be az épületbe Berbekár Laci, az elhárítótiszt sofőrje. Láttam az arcán, hogy kissé feszült. „Hogyhogy ilyenkor, Lacikám? Történt valami?” – kérdeztem csevegő modorban. De Berbekár egy árva szót sem szólt. Ez már önmagában elég ijesztő volt.

Mit volt mit tenni, lepecsételtem a menetlevelet, és közben győzködtem magam, hogy nincs ebben semmi rendkívüli, hát az elhárítótiszt sofőrje nyilván nem fog itt pletykálkodni velem, jól is néznénk ki.

Alig nyugtattam meg magam, felharsant az orifonban (korabeli drótos Viber) a Bódi zászlósnál sokkal magasabb rangú főnököm, az őrnagy hangja:
– Műszaki kapu!
– Jelentkezem!
– Üti-szobára futólépésben! Kulcsot elkérni, kaput kinyitni!
– Parancs, értettem!

Mi a bánat van itt?

Amíg a kulcsért loholtam, az járt a fejemben, hogy az őrnagy csak a legritkább esetben szokott az orifonba óbégatni, de semmi esetre sem olyankor, amikor elvileg már rég lejárt a munkaideje.

Az üti-szoba mint egy felbolydult méhkas. Rendesen sorba kellett állnom a kulcsért.
Mi a vihar van itt készülőben?

Morfondírozni azonban nem volt időm, megkaptam a kulcsot, vágtattam vissza a szolgálati helyemre, kinyitottam a műszaki kapu mindkét szárnyát. Alig végeztem vele, megérkezett egy akkora menetoszlop, hogy a végét nem is lehetett látni. A menet elején haladó teherautó parancsnoki ülésén Furkó Kálmán ült. Az állam leesett. Basszus, hát Furkó a szolnoki deszantos egység parancsnoka, mit keresnek itt ezek? Mi folyik itt???

Furkó Kálmánról akkoriban sok minden közismert volt, nemcsak katonai körökben, így hát akkor is tisztelegtem volna neki, ha nem lett volna kötelező. De utána annyi teherautó és harcjármű haladt be a laktanyába, hogy meggyőződésem volt, valami érthetetlen okból a fél magyar hadsereg ellátogatott hozzánk.

Becsuktam a kaput, de nem tettem rá a lakatot, mit lehet tudni. Bementem az épületbe, mert feltett szándékom volt, hogy bekapcsolom a kistévét, vagy legalább a rádiót, hátha bemondanak valamit a hírekben. A rohadt életbe, hát nem hiszem el, két hónap lenne hátra a leszerelésemig, erre valami van. DE MI???

Ebben a pillanatban megérkezett lihegve Bódi zászlós. Láttam már egy párszor idegesnek, de ennyire még soha! Az asztalra dobta a szolgálati fegyverét meg a tölténydobozt, és rám ordított, hogy tárazzam be a fegyverét. Ő meg kinyitotta a szekrényt, és olyat csinált, ami merőben szokatlan volt. Levette a kimenő egyenruháját, és elkezdett átöltözni gyakorló ruházatba. Amiben még soha életemben nem láttam!

Hát mi a dágványos golyvacunami folyik itt???

Halvány fogalmam sincs, hogy remegő kézzel hogy a fenébe tudtam betárazni a tiszti fegyverét, amilyen még soha nem volt a kezemben. De még a kezemnél is jobban remegett a hangom, amikor óvatosan megkérdeztem tőle:
– Főnök, ha szépen megkérem, elárulja, hogy mi történt?

Olyan fakó volt a hangja, hogy nincs az a pasztellkréta, amivel illusztrálni lehetett volna a szavait:
– Romániában kitört a forradalom.