I.
Álarc
A földet elhagytam! Nehéz volt, nagyon nehéz, de sikerült! Végre magam mögött hagyhattam a társadalmi közhelyeket, és az emberek által felállított szabályokat. Ahol most én vagyok, ott nincsenek határok! Nincsenek törvények! Senki és semmi nem kötelezhet arra, hogy identitásomat feladva engem is elnyeljen a végtelen közöny és monotónia!
Az én világom jóval a föld felett van, egy másik dimenzióban. Amikor útra kelek, mögöttem ajtók záródnak be, előttem pedig újabbak nyílnak ki. Soha nem bánom meg ha végleg becsukódik egy ajtó, mert akkor sem kell a sötétben bolyonganom. Mindig tovább megyek, nem időzöm sokáig egyik teremben sem. Mindegyik ajtó mögött valami új vár rám!
Ez az én világom, ezt szeretem. Magamnak építettem, senki és semmi nem törhet rám. Itt nem ember vagyok, mégsem testet keresek magamnak, hanem valami egészen mást…
II.
Vad, vagy vadász?!
Nehéz megfogalmazni a vadászat lényegét. Igazából csak az érti, aki maga is szintén vadász. Egy kívülálló a dologról csak annyit tud, hogy a vadakat levadásszák. A vad szintén keveset tud a vadászatról, holott a főszerep az övé. A vadász is csak addig cserkészhet kedvére áldozatokat, amíg vannak vadak.
Vadász sok van, de született vadász csak nagyon kevés. Vannak válogatós vadászok is. Ők is vadászok, de nem értik a lényeget. Valamint vannak azok, akik vaktában lövöldöznek bármire, ami mozog. Nem utolsó sorban, vannak azok a vadászok – és ebből van a legtöbb –, akik már ritkán ülnek ki a lesre. Ha ki is mennek, elunják a várakozást, mert a vadak ritkábban járnak arrafelé.
Ezen hajdani nagy hírű vadászok már csak emlékeikből táplálkoznak. A fiatalabb korosztálynak büszkén dicsekednek hőstetteikkel, és szívesen adják át szakmai tapasztalataikat, de már csak otthon ücsörögnek. Ülnek kényelmes foteljeikben és olvassák az aznapi híreket.
Néha felnéznek az újságból. Az orruk hegyére tolt szemüveggel nézegetik a falakra aggatott trófeákat. Talán még a puskát is előveszik a szekrény mélyéről, kezükbe veszik azt, közben megrohanják az emlékek. Elhomályosuló szemekkel célba veszik valamelyik régen kilőtt vad trófeáját.
De a kéz már remeg. Bizonytalan a célpont, bizonytalan a vadász. A cél már túl messze van!
Azért egy pillanatra még felrémlik benne a vad leterítése előtti várakozással teli izgalom. Hamar értékeli magában a lehetőségeket. Megérti végre: Ez már nem neki való! Ilyenkor irigykedve gondol azokra a fiatal vadászokra, akik most vannak erejük teljében. Duzzadnak a tettvágytól és fenemód büszkék magukra! A felszerelésük is sokkal modernebb. Az is eszébe ötlik, lehet, hogy a feltörekvő ifjúság pusztán csak tiszteletből hallgatja őt végig.
Könnyes szemekkel helyezi vissza a kedvenc vadászpuskáját a szekrénybe. Bánatosan halad el a falra akasztgatott trófeák alatt. Visszaül kényelmes fotelébe, felteszi szemüvegét, és tovább olvassa az aznapi híreket…
III.
A vadnak, melyet leteríteni kívánok…
A szerepeket felosztottuk! Ne könnyítse meg a várakozással teli küzdelmet azzal, hogy önként a puskám csöve elé veti magát! Így elveszik a vadászat szépsége, izgalma! Nem kuporodhat össze puskám célkeresztjében arra várva, hogy végre áldozat lehessen! Mert én -mint kegyetlen és tapasztalt vadász- nem tehetem meg, hogy puskámat könnyes szemmel leengedem. A vadászatnak folytatódnia kell! Így vagy úgy, de a trófeájának az otthonomban a helye! De nem a többi közt, melyekre már nem is emlékszem, hogy hol ejtettem. Az ő trófeájának másik helyet szánok, ahol mindig láthatom és eszembe juthat majd: milyen megindító küzdelem volt. Természetesen tudnia kell azt is, hogy mindig sportszerűen járok el! A becserkészett, majd leterített vadakat soha, semmilyen körülmények között nem alázom meg, de a harcnak folytatódnia kell életre, halálra!
De… ha a vadról kiderül, hogy nem más, mint egy másik vadász az áldozat bőrébe bújva, akkor a vadászat új értelmet nyer. Ha vadász próbál becserkészni egy másik vadászt, akkor az már nem vadászat, hanem küzdelem! Megfontoltabb és kegyetlenebb, mert itt már más a tét..! Ebben a párbajban nem lehet két győztes! Egyikünknek vesznie kell..! Ezért a puskámat félreteszem. Előveszem a késemet, mert tudom, hogy mire vágyom: Folytatni a küzdelmet életre, halálra!
IV.
És…
Elhagytam ezt az unalmas, szürke helyet! Közben olyan kérdésekre adom meg magamnak a válaszokat, amiket eddig háttérbe szorítottam mértéktelen haragomra és csalódottságomra hivatkozva. Soha senkinek nem sikerült bennem életre kelteni azt, miről azt gondoltam, hogy nem is létezik! Nem engedtem be senkit, zárkózott és sérült világomba!
Ezt a hibát többször nem követhetem el!
„A harcossrác örökre eltűnt. Senki és semmi nem bánthatja őt többé. Hiányzik és hiányozni is fog! De jön majd a helyére valami új, valami egészen más.”
A segítségeddel sikerült őt megszabadítani, mások által okozott fájdalmaitól. Nem tudom mi az, ami most körülvesz és átjár engem! De érzem és rengeteg energiát ad. Nem akarom, hogy megszűnjön! Ha mégis egyszer véget érne, végleg felszívódna a semmiben ahonnan jött, akkor nyeljen el engem is, mert már nem tudnék létezni nélküle!
Ezeket a sorokat azért írom, mert kezdem megérteni téged mi bánt. Mi az, ami nyomaszt. Gondolataim, érzéseim, iszonyú erővel tombolnak! Soha, soha nem éreztem ilyet. Ezt mind neked köszönhetem! Minden írásom hozzád szól, még ha tagadom is. Nem bíztam benned eddig, kérlek bocsáss meg! Vadásznak hittelek, aki elárulni akar engem, és be akar törni a világomba. Ezzel megsértettelek, nagyon sajnálom! Most értettem meg, milyen állhatatosság lakozik benned valójában. Érzem a kitörni készülő feszültséget, dühöt, haragot, de az életerőt is, ami ott szunnyad benned!
Mindez hiába, ha mások miatt el kell titkolnod!
Az élet térdre kényszerített, de még most sem magadat óvod. A csapások sújtanak, már egyre nehezebben tartod magad. Tested sebekkel van tele, de nem érzékeled a fájdalmat. Egyre fáradtabb vagy. Pajzsod már nem sokáig védelmez téged. Nem tudhatod, melyik csapás lesz az utolsó, mely számodra végzetes lehet. Akkor sem szabad elfeledned ki vagy, és mire születtél!
Sokat köszönhetek neked! Még ha nem is tudod, vagy ha én ezt, eddig nem mertem bevallani neked. Akkor most te is hagyd, hogy segítsek neked. Szedd össze maradék erőidet! Talpra kell állnod, és én megmutatom neked, hol van az a hely, ahol nem bánthat senki, és nem érhetnek el többé a rossz dolgok sem.
Köszönöm, hogy ismerhetlek!
V.
A vadászat vége
Mi történik akkor, ha egy vadászat azzal ér véget, amire a legkevésbé sem számítunk? Ha már a vad űzése közben néha azt érezzük, hogy nem vagyunk biztosak magunkban. A vadászat akkor is folytatódik?
Kíméletlenül, fáradhatatlanul loholunk árkon-bokron át, hogy kiszemelt vadunkat leteríthessük. Közben végig biztosak lehetünk abban, hogy mindenki a saját szerepét tölti be ebben a játszmában? Mi van akkor, ha már elbizonytalanodtunk, mert már nem tudjuk pontosan, ki a vadász, és ki lesz az áldozat? Milyen küzdelem az, ahol már senki nem akar legyőzni senkit? Van még értelme folytatni?
Akkor mindenki lassít egy kicsit és átgondolja, mit is szeretne valójában. Azokban a pillanatokban, amikor a vad és vadásza rájönnek, hogy tulajdonképpen ők nem azért élnek -nem azért folyik a harc-, hogy egymást legyőzzék hanem, hogy addig is együtt lehessenek. Akkor nyerheti el értelmét az egész felhajtás. Olyankor az üldözés befejeződhet, a vad megtalálhatja vadászát. A vadász is rátalálhat arra a vadra, amit már oly régen keresett, és az egymásra találás lesz az, ami végre betöltheti mindkettejük életében azt az űrt, amit más, vagy mások, nem tudtak pótolni.
A vadnak nem kell többé menekülnie. A vadásznak pedig nem lesz szüksége még egy porosodó trófeára.
VI.
Üzenet a hezitáló tűzszerésznek…
Egy időzített bomba van a mellettünk és a visszaszámlálási folyamat beindult. Nem tudom leállítani! Segítened kell, vagy minden a levegőbe röpül velünk együtt! Választani kell a két vezeték közül: piros vagy kék! Azt, hogy jól döntöttünk-e, csak akkor tudjuk meg, ha cselekedtünk. Legrosszabb esetben bumm! Akkor már nem kell mérlegelni, melyiket kellett volna elcsípni. Ha jól döntünk a ketyegés leáll. Izgatottan, maximális adrenalin lökettel ülhetünk a bomba mellé izzadt homlokkal ezt hangoztatva: Kurva jók voltunk..!
Ehhez persze dönteni kell, és dönteni mindig nehéz! De most muszáj. Hagyhatjuk is az egészet úgy ahogy van. Kezet fogunk a ketyegő bomba fölött. Közben megvitatjuk egymással, hogy melyikünk, melyik színű vezetéket vágta volna el. Ez is egy megoldás, akkor is bumm! Majd, akik jönnek összekaparni a maradványainkat, biztosan ezt fogják mondani:
„Idióták, csak el kellett volna vágni a piros vezetéket! Hányszor elpofáztuk nekik, hogy minden bombát az hatástalanít!”
VII.
A múzsámhoz…
„Leszek barátod a társaságom nélkül, leszek egy kép a hangom nélkül. Leszek a szeretőd a testem nélkül. Leszek az álmod, ami nem teljesül, leszek a vágyad kérés nélkül. Lehetek a kezdés befejezés nélkül, és lehetek a sorsod jövő nélkül. Lehetek a megoldás, mit ki nem mondasz, lehetek az alkalmad, mit elszalaszthatsz.
De nem leszek a szerelmed láncok nélkül. Nem leszek a bűntudatod vétség nélkül! Nem kaphatok ihletet remény nélkül, és nem lehetsz a múzsám, hitem nélkül.”
VIII.
A kikötőből…
Tájékoztatásul közlöm: Jól vagyok, soha jobban!
Azon a helyen, ahol most vagyok, minden rendben van! A sok ajtó nyitogatás után, most egy olyan terembe értem, ahol minden adott ahhoz, hogy egy kicsit elidőzzek. Egyelőre nem áll szándékomban tovább menni.
Maradok!
Néhányan most hajlamosak azt feltételezni, hogy valószínűleg tudatmódosító szerek, narkotikumok hatása alá kerültem. A másik, szeretetteljes, megértő feltételezésük az lehet, hogy elment a maradék józan eszem is. Nem, nem igaz! Levelemet nem a diliházból írom! Ha így lenne kényszerzubbonyban kellene diktálnom valamelyik izomagyú ápolónak, és az egész közölnivalóm tele lene hejesírási hibákal!
Szeretnék ilyen hibbant maradni! A vadászat nem várt sikereket hozott! A magányos, homályos múlt, már nincs többé!
És azt is tudom, hogy vadászat nem mindig a vadakról szól…
Sid Clever