Ez az írás: segítség. Segítség, mert az emberek értelme lassan elborul, s az óriási hangzavarban, a hatalmas bábeli zűrzavarban, a tomboló vad őrületben, az ego mérhetetlen felmagasztalásában az emberiség élete a kannibalizmus felé rohan.
Szükséges szüntelenül gondolkoznunk azon, hogy megértsük, kik vagyunk, az élet micsoda, mire használható és mire nem, mit lehet, és mit nem lehet tenni vele. Az utolsó pillanatban vagyunk, az emberek őrületükben lassan felfalják egymást, ezért a következőkben leírtakat megérteni és következményeit átgondolni szükséges.
Szükséges megértenünk, hogy a létezés örökké fennáll, öröktől fogva van és nem lesz vége. Szükséges megértenünk, hogy minden létező élete a létezés egészének tökéletesen egy része, és egyben egésze. Szükséges értenünk, hogy az ezen a bolygón kifejlődött emberiség, annak tagjai, belső lényegünket, identitásunkat tekintve egyek és azonosak. Mint ahogyan minden mással, vagyis a létezéssel magával is azonosak és egyek.
Szükséges megértenünk, hogy a létezés – bár magától áll fenn – azért létezhet, mert e létezés azonos azzal, aki látensen, mégis immanensen szüntelenül létben tartja,
De hogy mit értünk ez alatt, s hogy a létezők végül is mit is mondhatnak el magukról és másokról, a világról, nos, ehhez ad segítséget az alábbi szöveg.
Kezdjük Isten azonosításával. Ki az Isten? Mi az Isten? A szellemtörténet egyetlen fő kérdése ez. Máig – látszólag – megoldatlanul. Hiszen Isten továbbra sincs sehol. És ha mégis van, miért nem közvetlenül tapasztalható? És ha nincs, miért nem egyértelmű, hogy nincs. Isten bújócskázik?
Igen, válaszolhatunk. Isten tulajdonképpen bújócskázást játszik, tudatosan, szándékoltan és lenyűgöző módon, mindjárt látni fogjuk miért. Ha kimondod nevét nincs sehol, ha keresed, meg nem találhatod, személye meg nem ismerhető, ám a létezés mégiscsak itt van és tapasztalható. Igen, Isten soha nem fedi fel magát egy az egyben, de ez nem is szükséges, pláne, ha megértjük, hogy az Istennek elnevezett Abszolútum mégis mennyire nem rejtőzik el.
Isten ugyanis kiüresítette önmagát, léte létezésbe fordult át: Isten éppen ezért nem tetten érhető. Ő maga az üresség, s ez az üresség teljességgel megfoghatatlan. Kezdete sosem volt, s vége sem lesz – mert ezek Istenhez nem köthető fogalmak –, de itt áll előttünk, s nap, mint nap találkozunk vele. Látjuk, halljuk, érezzük, tapintjuk. Mert Isten üres, de a létezés mégiscsak vele van teljesen megtelve. Miből is meríthetne másból?
Ugyanez mondható el a létezésről, mert lét és létezés tökéletesen fedik egymást.
Ahogyan Isten önmagában és önmagának befelé volt, amit önmagában és önmagának befelé élt, mindazt szüntelenül, örökösen és véget nem érően kifordítja, hogy belül ne maradjon semmi, s élete megnyíljék, mint a virág szirma.
Isten életét nem tartja meg magának. Szétnyitja, önmagát kifelé kitárja, s ami benne van, feltárja, hogy belül önmagának ne maradjon semmi. Ha megmaradna, ha megtartaná, létezés nem lehetne, s Isten önmaga jégpoklában égne szüntelen.
Isten teljes, de eleddig önző, önmagának való léte üreséggé vált, s mindazt, mi ő maga, szétárasztotta. A befelé élt lét – mindenki számára elérhető – létezéssé vált. És Isten üres maradt, és ürességgé változik szüntelenül, s önmagának csupán az ürességet tartja meg, hogy önmagát egészen fel tudja tárni. Ehhez tökéletes belső kiüresedés szükséges, teljes üresség, hogy az átváltoztatás maradéktalan legyen.
Immáron Isten maga az üresség. Ő az, akit nem látunk, nem hallunk, nem szól, nincs sehol, akit sem az égben, sem sehol máshol nem találunk.
Még egyszer. A lét maga üres, ürességgé vált, hogy azt, ami ő maga, ki tudja bontani, tárni, nyilatkoztatni, szétosztani.
Isten a tökéletes üresség. Egoja megszűnt létezni. Létezéssé vált. Ezt az áldozatot szeretetnek szoktuk becézni a keresztény kultúrkörben. Ezt az áldozatot akár keresztnek is becézhetnénk Krisztus óta, s talán nem is fognánk mellé vele.
A zen szerint a tudat teremti az egot, s ez az ego addig ego, amíg a felébredés be nem következik. A tudat a dualista szemléletnek köszönhetően énképet állít össze, megkülönbözteti magát a világtól, Istentől, bármilyen létezésben lévő dologtól, élőlénytől, személytől. Addig marad meg ez az önemésztő állapot, amíg az azonosságtudat fel nem ébred benne.
Az azonosság tudatát Krisztus ébresztette fel bennünk. Krisztus emberként közli velünk, hogy aki őt látja, az Atyát látja. A kiüresedés következményeképpen Isten megtestesül. Az azonosság tudat végül is az, hogy aki bármit is érzékel, az istenség életével érintkezik szüntelen, őt látja, tapintja, hallja, érzékeli, Mert Isten Üres. Akinek van füle a hallásra, hallja meg.
Krisztus óta épp ez, a legfontosabb tudás veszett el, s ez okozza azt a feneketlen káoszt, amibe az emberiség lassan belefullad.
Ha Isten üres, minden üres. Istenben nem maradt semmi. Mindenki ezt az ürességet gyakorolhatná, hogy élete mások élete legyen. Az istenséget, vagy az abszolútumot látni, tapintani, hallani, érezni, vele együtt lenni nem lehet, mert az isteni ürességhez nincs hozzáférés. Ám őt látni, tapintani, hallani, érezni, vele együtt lenni azért lehetséges, mert élete immáron kitárulkozva áll előttünk: közvetlenül az orrunk előtt. Isten ugyan üresség, de léte elérhetővé vált számunkra, s ezt az elérhetőséget nevezzük létezésnek.
Ugyanis mi a tudat? Eszmélet, látás, hallás, érzékelés, mind ezek leszűrődése. A tudat a megkülönböztetések sokasága által – mindentől különböző vagyok, tehát én vagyok – felépíti az egot, elkészíti az énképet, pedig – mint ahogyan azt már a fentiekből tudjuk – a létezésben lévő maga is üres, mert a létezés részese. Üres, ha érti, hogy Isten is az, ha érti, hogy élete ugyanarra való, amire az isteni lét is. Odaadásra, kitárásra, szétosztásra, vagyis keresztény szóhasználattal élve szeretetre és áldozatra. Ha ugyanis megtartja magának – s ezt Krisztus mondja nem én, elveszíti, de ha elveszíti – ez az üresség – megtalálja. Igen: nem önmagában, hanem a mindenki másban.
Amiben élünk abban minden azonos, s minden egyvalami. Amiben létezünk, az egyetlen végtelen és örökkön létező entitás, amit az áldozat tart fenn, az az áldozat, ami minden létező természetes lényege. Az egymásért lenni gondolat az isteni tett megidézése, megvalósulása pedig az isteni tett megvalósulása. Az emberi világban lévő káosz, az égbekiáltó társadalmi és gazdasági különbségek, egymás kizsákmányolása, az egymáson való élősködés, a testi-lelki-szellemi kannibalizmus, mind-mind az emberi ego eredménye, a kiüresedésre nem képes ember eredménye. A XXI. századra előállított emberi produktum látható módon hatalmas feszültséget teremt és tart fenn, amit kevesek élveznek és sokak, nagyon sokak szenvednek el. A társadalmi egyenlőséget a fentiek mentén meg kell teremteni, mert ez az egyetlen kiút. A jelenlegi kényszeredett és torz emberi attitűd abból fakad, hogy még mindig nem értettük meg Isten lényegét. Ő ürességével a létezést táplálja és tartja fent, úgy, hogy magának meg nem tart belőle semmit. S mi, mivel a létezés részesei vagyunk, mivel az isteni élettel azonosak vagyunk, nekünk is ugyanazt az áldozatot kell egymásért gyakorolnunk, amit ő tesz a létezés fennállásáért. Ilyen egyszerű.
2 hozzászólás
Érdeklődéssel olvastam ezt az eszmefuttatást! Mindenben egyet értek, de azért van egy kérdésem: hogy kerül bele, vagy, hogy fér bele ebbe a kiüresedésbe a szeretet? A kettő, mintha kizárná egymást. Vagy nem?
Részben értem, részben nem – ez az én hiányosságom, nem az írásodé. Mindenesetre a gondolataidhoz érdemes vissza-visszatérni többször is.
Üdvözlettel:
Ylen