A szerző és a kritikus kölcsönösen utálják egymást; ez olyan alapigazság, amely nem igényel magyarázatot. Hogy is viselné el a szerző, hogy egyszer csak felbukkan egy vadidegen a nagy semmiből, és foszlányokra szaggatja az örökkévalóságnak szánt irományokat? Azt gondolhatnánk, hogy legalább a kritikus boldog, mert kedvére szaggathat – sajnos ez nem így van. Ekkora kilengést egyetlen kritikus sem engedhet meg magának. Ha tényleg biztonságra törekszik, egyetlen sort sem olvas el, amíg be nem szerezte a lehető legtöbb információt: ki írta, kinek a fia-borja, mekkora a hatásköre, meddig érnek el a karjai?
Néha egy valódi műremek kerül a kritikus kezébe, és ez a legrosszabb, ami megtörténhet. Egyáltalán nem könnyű elmagyarázni, hogy miért is rossz az, ami jó. Ha nincsenek sem befolyásos rokonok, sem nagyhatalmú támogatók, akkor még mindig ott van az utókor, és jól elítéli a szegény ítészt, aki csak a dolgát végezte (értse mindenki, ahogy akarja).
Nehezített a pálya, amikor a kritikus személyesen ismeri a szerzőt, jó barátok, esetleg jó barátok voltak. Ebbe a helyzetbe került Illyés Gyula, amikor József Attila Külvárosi éjéről kellett recenziót írnia (Nyugat, 1932). De kellett-e igazán, vagy csak? Azt gondolom, hogy ez a „vagy csak” klasszikus esete; a kritikus azt gondolja, végre itt a lehetőség, hogy megmutassam, mennyire objektív tudok lenni. Felülemelkedek a barátságon, az összeveszésen, meg mindenen, ami ott tornyosul a kettő között. Először is megdicsérem, hogy senki ne mondhassa, elfogult vagyok. Aztán persze felhívom a figyelmet a hibáira, hogy senki ne mondhassa, elfogult vagyok. Fölényes eleganciával fogom megoldani. Aztán nincs se megoldás, se bocsánat, se felülemelkedés. Nem is lehet, mert csupán a táplálékláncnak vagyunk a csúcsán; az összes többi láncot passzívan viseljük-
Így hát megismétlődik Mátyás király és az okos leány története. Van egy kis dicséret, de. Van egy kis lenézés, de. Aztán szerző legyen a talpán, aki eldönti, ez most mi volt:
„József Attila bizonyos előre eltervezett fölkészültséggel és elhatározással lép a költészet világába, mint aki nagyon is tisztában van annak törvényeivel; ez az első, ami verseiben megzavar. Hogy tökéletes külsőre, makulátlan dallamosságra törekszik, azt csak helyeselhetjük. Hogy egy lépést sem tesz anélkül, hogy valami szép költői képet ne csillogtasson, ez is csak javára válhat. Hasonlóan az a törekvése is, hogy minden versének igyekszik valami szociális, ha nem forradalmi nyilalást adni. Finom megfigyelőképességét is csak dicsérettel említhetjük s mégis a kész vers olvastán azt kell megállapítanunk, hogy ez a sok jó törekvés nem váltja ki a jó vers benyomást. A különböző értékek, ha nem is ütik, de feszélyezik egymást, elvonják egymástól a figyelmet s legfőképen elvonják a figyelmet a lényegről, arról a bizonyos költői magról, mely az ügyefogyott sorokat is tökéletes hatású verssé teszik. A legtöbb versen azzal az érzéssel tűnődik el az olvasó, hogy – kitűnő tehetséggel lévén ismerkedése – a következő költemény bizonnyal nagyszerű lesz.”
Konkrétabban:
„Képzeljék el, hogy Petőfi a Reszket a bokor… hangulatába és egyik szakaszába akarta volna elhelyezni azt a maga helyén különben kitűnően megálló gondolatát, hogy a királyokat sürgősen fel kell akasztani. Ilyen keveredés rontja le József Attila olyan szép verseinek hatását, mint a Határ, a Holt vidék, vagy a tréfás Medvetánc… József Attilában nyoma sincs a hevületnek. Hogy úgy mondjam, gyáva rossz verset írni, vagy csak megkezdeni is. Neki minden lépés után vissza kell fordulnia, megnézni, hogy jó úton jár-e. Csak akkor mer továbblépni, ha legalább egy jó költői kép, szerencsés fordulat vagy találó leírás mosolyog biztatón reá.”
De mi is volt a legnagyobb problémájuk? Volt egy kevés ideológia – József Attila „balra tolódott,” ahogy azt olyan szépen és semmitmondóan tanították, „amikor én még kis srác voltam.” Illyés meg nem tolódott sehova, annyit se változott, mint Rácegrespuszta a történelem folyamán. Ami persze szintén nem igaz. Aztán ott van József Attila legendás kisebbrendűségi komplexusa. Illyés jobban kezeli a tollat, és nem utolsó sorban, sokkal mutatósabb – ez nagyon bosszantotta József Attilát, aki köztudomásúan elégedetlen volt azzal, amit a tükörben látott. De miért is olyan fontos egy költő külseje? Nem neki fontos, l’art pour l’art, hanem mert felbukkant Flóra a kettejük életében. Az egyik oldalon Illyés, egy menthetetlenül megromlott házasságban, a másikon egy zseniális, de sajnos egzaltált és beteg költő. Flóra belső vívódásról ír, de a kívülállók számára ez csak úgy jöhetett le, hogy egyiket sem engedi el, viszont nem is biztatja őket semmivel.
Végül József Attila mellett döntött, ha igaz, de akkor már késő volt, és szinte a halál árnyékában esett meg a legendás békülés is.
Pedig milyen izgalmas lett volna, ha ők hárman együtt sétálnak „az új magyar költészet egyik legüdébb, leggondozottabb területén.”
3 hozzászólás
Kedves Müszélia, látom, a kritika élét a köztük lévő versengéssel magyarázod, ami Vágó Mártáért (Flóráért) folyt. A kutatások szerint Márta külföldre "menekült" JA túl izzó szerelme elől, és mikor visszajött, és megismerte Illyést, annak a szerelme Attiláéhoz képest a csendes, simogató forrásvíz volt. Még JA halála előtt jóval, ők ketten már szerették egymást, együtt is élték le az életüket később, és Illyés panaszkodott is, hogy Flórához nem írhat verset, mert azt a nemzet költője már kisajátította. De azért jóban voltak. Lehet, hogy tévedek, de úgy képzelem, Illyés felülemelkedett kritikáiban ezen a szerelmi szálon, bár JA haláláig titkolták az érzést…
nem, nem vágó márta volt "flóra," hanem kozmutza flóra, aki végül tényleg illyés felesége lett. neves pszichológus különben.
Jaj, igen, elírtam, bocs.