Így mondják a tankönyvekben – már ha mondják egyáltalán, és minden felnőtt ember tudja, hogy miről van itt szó. Öncélú malackodásról, sokáig csupán latinul, mert azt jól megértik azok, akiknek szánták: a klerikusok. Többnyire köztük találjuk a szerzőket is.
A prüdéria csúnya dolog, persze a malackodás, bocsánat, a pajzánság se jobb. Nehéz ügy ez, mert beszélni nem szabad róla, rágondolni nem illik, csinálni viszont muszáj. Erről néha a hormonok, máskor a papok és a politikusok gondoskodnak. Véletlenül sem a szabad akarat. Még szerencse, hogy latinul mindent szabad. Cunnus, mentula, verpa, aztán, ha belefér az alkaiosi versmértékbe, vagy a hexameterbe…
Nyugi, belefér.
Van egy magyar költőnk, akire nagyon büszkék vagyunk, pedig életében nem írt le egy sort magyarul. Nem is tudott volna. Janus Pannoniusról beszélek, aki 1434-ben, a horvátországi Csezmicén született, Itáliában tanult, és Zágráb mellett halt meg 1472-ben, de közben Magyarországon is élt egy keveset. Foglalkozására nézve humanista, és mivel ebből nem lehet megélni, szívességből elvállalt néhány jövedelmező állást; előbb Mátyás király kancelláriáján, majd megkínálták a pécsi püspökséggel. Bolond lett volna, ha nem fogadja el. Egy reneszánsz püspöktől senki sem várta el, hogy akár csak vallásos legyen. Munka nem sok, pénz, amennyit nem szégyell, és még bőséges szabadidő is, amelynek a kisebb részét arra használta fel, hogy verseket írjon, nagyobb részében meg, khm, élményeket gyűjtött a verseihez.
Ezek közül csak a gondosan megválogatottak jutottak be a tankönyvekbe. Például a dicsőítő versezetek, amelyek széles nyelvcsapásokkal üdvözlik a nagybátyját, a később esztergomi érsekké lett Vitéz Jánost, a veronai Guarinót, aki a mestere volt, egy mandulafát, aki azzal szolgált rá az elismerésre, hogy kivirult – de nem akarom én felmondani Janus Pannonius életrajzát, még kevésbé elemezném a magyarországi elégiákat – megtették ezt már nálam hivatottabbak, nem is egyszer. De volna itt a hivatalos poézis mellett egy csokor úgynevezett pajzán epigramma, ezek nagyon kilógnak a püspöki reverenda alól.
Amit egyébként nem sokszor viselhetett.
Janus Martialis római epigrammaköltő (38/41-104) követőjének, pontosabban a „majmának” mondja magát, aki viszont inkább volt gúnyos, mint pajzán; panaszkodott inkább, hogy a zajos nagyvárosban kell élnie, patrónusok kegye után rohangálva, ahelyett, hogy a dolce far nientét élvezné a vidéki nagybirtokán. Esetleg meg kell hallgatnia egy dilettáns költőt, akinek a műve csakis rossz lehet, hiszen nem céhbeli. A lányok, a lányok, a lányok angyalok mindenütt előfordultak, Catullustól Propertiusig, mert az örömlány mindig vonzóbb, mint a húszgyerekes római matróna – érti valaki, hogy miért? Megvolt róluk a véleményük, még akkor is, ha szerették őket; gyűlölték és szerették, mint szegény Catullus Lesbiát.
A pécsi püspök herbáriumában is előfordul mindenféle útszéli virág. Az egyikük akkor engedi el a galambot, amikor nagyon nem kellene, a másik a vártnál lényegesen tágabb csarnokban fogadja a hódolóit, a harmadik a becsúszott gyereket szeretné az alkalmi szerető nyakába varrni, a negyedik… és a költő nem fogja vissza magát, felsorakoztatja az összes négybetűs szót, amelyeket mi természetesen nem ismerünk. Néha a fordítók se tudták, mit kezdjenek egy-egy mentulával. Akadt, aki a betűket tologatta, így lett például Luciából Mxdkb, mások megelégedtek egy kezdőbetűvel, így jött létre a catullusi sor: Majd sz… versem, s a s… A megfejtők ne nagyon tolongjanak, mert nem kapnak semmit. A legegyszerűbb megoldás persze az, hogy kipontozzák az egészet, de akkor hol marad a poén?
Vitatott, hogy ezekben a szabadszájú epigrammákban mennyi az élet, és mennyi az irodalom. Kering a neten egy kép, amely állítólag hiteles. Hát, ha most azt mondom, képzeljetek el, kedves feleim, egy vörös képű, feltűnően mamlasznak látszó ifjat, akiből senki nem nézne ki jogi egyetemi végzettséget, méd annyit sem, hogy esetleg ért a betűvetéshez – páros szerelmi csatározásról nem is beszélve. Hozzá még beteg is volt, súlyos tüdőbeteg. Mindent összevetve, nem lepne meg, ha kiderülne valahogy, másodlagos költészetről van itt szó, Janus addig olvasgatta a római klasszikusokat, míg maga is kedvet kapott.
Úgy értem, megmutatni a barátok szűk körében, hogy ő is van olyan merész.
Persze, ha a kép nem hiteles, akkor ki kell találnom egy másik konteót.
3 hozzászólás
ezzel meg mi a baj? nem elég zaftos a cím?
Hadd reagáljak, mert "felszólíttattunk", felszólíttattam! Szval jó nagyon klassz, a szokott nívó: remek stílus, bravúros előadásmód, maró gúny, történelmi ismeret, minden, ami kell, s ami jellemzi írásaidat. Nekem csak egy fenntartásom van, félre ne érts, tudod, h nem vagyok álszent, de frankó dolog-e gúnyolódni valakin, aki már több-száz éve a sírban van, és nincs módja válaszolni, ill. megvédeni magát! Persze egy író mindent megtehet, az utókor mindent megtehet…de, hát ízlés dolga:)
szia Laci,
nem akartalak téged zaklatni, személy szerint!
ha semmi sem írunk azokról, akik már meghaltak, ki lehet dobni az egész történelmet, irodalomtörténetet, meg még sok mindent. már miért ne mondhatnánk el, hogy lajos király elszúrta mohácsnál, vagy dobzse lászló egy nagy lúzer volt?