A televíziós portréműsorban az idős művész a riporter kérdésére – ha újra kezdhetné, mit tenne másként – azt válaszolta, ha tehetné, jobb ember lenne. Jobb ember lehetett volna… vallja magáról az elismert színművész, akinek az élete ma is nyitott könyv a nagyközönség számára, aki hosszú, tartalmas pályafutása során ezer halált halt a színpadon, megformált sok száz jellemet, aki maradandó film- és színházi szerepeivel kitörölhetetlenül beírta magát a közönség emlékezetébe.
Életünk sorsfordító eseményei hasonló kérdések megválaszolására kényszerítenek bennünket: vajon elég jók voltunk-e a körülöttünk élő emberekhez, ott voltunk-e akkor, amikor és ahol kellett volna, nyújtottuk-e kezünket, ahányszor szükség volt rá, tartottuk-e arcunk másik felét is, amikor azt kellett volna tenni. Baleset, súlyos betegség, közeli hozzátartozó elvesztése, a sokféle lelki szenvedés sokszor átértékelteti életutunkat. Mennyire igaz: semmi sem hiábavaló, ami velünk történik.
Ekkor tevődik fel legtöbbször az a kérdés is: hát csak ennyi lenne az élet, csupán a fizikai szükségletek kielégítéséről szólna a földi lét De a szürke, örömteli történésektől mentes létezés, a változás, a változtatás igénye is motiválhatja az embert jó cselekedetre. Az alkoholizmus, kábítószer rabságából sikerrel szabadult emberek szívesen vállalják hasonló sorsú emberek segítését. Mások javát szolgáló tevékenységre többen szánják rá magukat személyes érintettségen túl a családi hagyomány követése, vagy más elkötelezettség miatt, de lelki szükségletté is válhat a fizetség nélküli munka: alapítványi szolgálat, rendszeres beteglátogatás, pénzgyűjtés gyermekek javára vagy egy műemlék épület megmentésére. Nagyon érdekes, hogy távoli tájakon történt rendkívüli természeti csapások, tömegeket érintő tragédiák a közelünkben élő szerencsétlen emberekre is ráirányítják a figyelmet. Megrendülten keressük napokon, heteken át annak a lehetőségét, hogy adni tudjunk, ott legyünk, ahol segíteni kell, hogy tegyünk valakiért, valakikért valamit, közel és távol.
A jótékonyság és a szabad akaratból történő segítségnyújtás mélyen gyökerezik a közösségben élő emberek egymásrautaltságában. És szükségünk van fontosságunk tudatának a megerősítésére, a valahová tartozás érzésére, helyünk meghatározására akár oly módon, hogy sebezhető és rászoruló embereken segítünk. Anyagi javadalmazás nem jár a jóságért, ám egy-egy szervezet munkájának támogatása, vagy csupán egy alkalmi jótett hozhat ismertséget, jó hírt, elismerést, megbecsülést, új kapcsolatok kialakításának lehetőségét, adhat önbizalmat, új tudást, az önmegvalósítás esélyét, és persze a legcsodálatosabbat: a segítés jó élményének megélését.
Sokan keresik, és sokan megtalálták ezt az élményt a közélet, a politika és a művészvilág szereplői közül is, akiknek felelőssége hatalmas, hiszen akár az emberi méltóság védelmében tett felszólalásuk, adományaik, vagy akár egy humanista közösségben, civil szervezetben való megjelenésük parabolát jelentenek a hétköznapi emberek számára.
Az adakozás, az önkéntes munka, a közvetlen viszonzás nélküli jó cselekedet talán legnagyobb hozadéka lehet annak megtapasztalása, hogy vannak dolgok, amik fölötte állnak a napi politikának, hogy nemcsak passzív alanyai, hanem cselekvő részesei lehetünk pozitív értékrendek kialakításának. A jóakarat mindig megtérül, mert amint tudjuk: ami elmegy tőlünk, az egyszer úgyis visszaérkezik hozzánk.
8 hozzászólás
Értem a jegyzeted lényegét. Csak sokszor a mások problémája taszítja az embereket .Pl. egyszer frontálisan ütköztünk, és bizony csak egy orvos érezte úgy, hogy kórházba kell vinnie,többen kifogásokat kerestek, hárítottak.Talán a nevelés az ami fontos ezen a téren.
Sajnos vannak olyan hivatalok is amik abszolút nem segítenek, érdektelenek, szinte fölöslegesek is.Mindenesetre elgondolkodni mégis érdemes.
Ágnes
Sokan, sokféleképpen reagálunk egy-egy helyzetre: ki-ki az előtte járók példája és hite szerint cselekszik, vagy marad passzív. Én mélyen hiszem azt, hogy ami elmegy, visszaérkezik….
Köszönöm a figyelmedet, Ági. üdv. K.
Kedves Katalin!
Valóban, "ami elmegy tőlünk, az egyszer úgyis visszaérkezik hozzánk". Ezt már a korabeli filozófusok is sokan így gondolták. Aztán következtek időszakok, mikor valahogy ez a bölcsesség feledésbe számüzetett. Majd újra és megint előkerült, mert az ember belső szükséglete ezt kívánta. S ha már ez is visszajutott, máris itt a bizonyíték arra, hogy minden szó igaz, amit fentebb leírtál. Ám vannak emberek, akik korábban, vannak kik később jutnak el a fejlődés eme fokára. S ez a tér és időbeli eltolódás adja meg az általad említett "bumerángeffektust".
Köszönöm, hogy olvashattalak!
Szeretettel:
Hamupipő
Köszönöm szépen a rám fordított figyelmedet és hozzászólásodat.
üdv. K.
Kedves Katalin!
Én is így érzem… Van egy közeli barátnőm, aki az idősebb korosztályhoz tartozik (a korát tekintve, de semmiképpen sem lélekben, és nagyon becsülöm őt, a tudását, a tapasztalt mivoltát), és ő is mondta már ezt nekem. Olykor-olykor kissé "morcos" lettem tőle 🙂 de beláttam, hogy igaza van… Bár nem közvetlenül ebből, de ehhez kapcsolódóan arra is figyelni kezdtem, hogy meg tudjam becsülni a szép pillanatokat, a jót, az igazán értékes embereket a környezetemben; ne csak akkor váljon fontossá mindez, amikor elveszítettem, amikor már nincs velem… észre kell venni a pozitív dolgokat. Nem mondom, hogy már nagyon jól megy; vannak pillanatok, amikor felismerem, hogy "hoppá, ezt másképp is lehetett volna"… úgyhogy van még mit tanulni bőven ezen a téren (is), de azt hiszem, érdemes… Jólesően elgondolkodtatott a cikked!
Üdv: Mónika
.. Nos, én is oda tartozom valószínűleg, s csak megerősítem: visszaérkezik!
Köszönöm a rám fordított időt, figyelmet. üdv. K.
Katalain, én egy kissé szkeptikus vagyok a témával kapcsolatban, Szerintem az élet ennél bonyolultabb, minthogy zúdítom a „jót” aztán „zúdul” rám a jó.
Szívesen gondolnánk ezt, de koránt sincs így. Mondom Én, aki a legkevésbé sem pesszimista, inkább csak realista.
A három kulcsszó: hit, vágy és elvárás. Hiszem, hogy így van, vágyom rá, hogy így legyen és el is várom, amiért meg is teszek mindent. Ennyi az egész. De természetesen lehet erről másként is gondolkodni: ami elmegy, visszajön.
üdv. K.