Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy az anyag fejlődik bár, de a szellem satnyul. Konformisták lettünk lélekben, értelemben egyaránt, mert folyton csak tespedünk, tűrünk és tétovázunk, majd kényszeredetten mosolygunk, mikor egymás szeméből olvassuk ki mindezt. A fiatalok sem lázadnak többé. Elfogadjuk az elfogadhatatlant, hisz túl sokan bizonygatják, mert nincsenek új fogódzók, a régiek pedig már feledésbe merültek, vagy ócskává alakultak furcsa modernségünk idején.
Nem élünk át lélekpezsdüléseket. Nincsenek katarzisok sem. Ünnepeink gépiesek, mert üresek vagyunk, s mert oly régóta várunk valamire, amit valamikor, nagyjából a gyermekkor végeztével, később a normalitás elprédálásával veszni hagytunk. Magunk ellenében élünk. Cinikus gúnnyal nevetünk régi korok hősein, feledve a csodát, a lélekvértező energiát, melyet gyermekként tőlük kaptunk. Ma, velünk felnőtt konformizmusunk nem engedi érteni őket, s sztk keretes szemüvegek mögé bújt, kényelmesen nyegle ifjúságunk is csak klaviaturizmussal pótolja az egészséges vérkeringést.
Úgy tűnik, az anti-rebellió időszakát éljük. Mást várunk ugyan, de mástól. Az adódó élményt mohón magunkba tömjük, a problémát pedig messze lökjük, amíg lehet, majd keserű hedonizmussal merülünk monitor-magányunkba. Elkattintunk a valóságról minden nap. Alig várjuk, hogy a saját kis külön bejáratú falanszterünkbe kerüljünk, s órákat időzhessünk a vibráló bódulatban. Imádjuk egymást hülyíteni butaságainkkal, megrészegülve látszat-korlátozhatatlanságunktól.
Egyszer hőzöngve vagyunk materialisták, máskor együgyűen spirituálisak. Néha gügyögünk valamit szellemről, értékről, ellenállásról, arról, hogy süllyedünk, aztán bekapcsoljuk a tv-t. Talán értjük, hogy közösségben kellene gondolkodnunk, tetteinket mégis, egyfajta makacs individuál-idiotizmus hatja át, hisz rendre elbizonytalanodunk az örökérvényű létjogosultságában is.
Nap, mint nap azon kapom magam, hogy keserű elszántsággal magyarázom, egyébként értelmes emberek számára az általam egyetemesnek, évezredek alatt letisztultnak, máig érvényesnek hitt alapértékek fontosságát, s reakcióként nem egyszer dühödt, kitartó, s végső soron lebonthatatlan ellenállásba ütközök. Olybá tűnik, mintha egyesekben a tehetetlenség ösztönös elfogadni vágyást indukálna. Mintha az elkeserítően kijózanító valóság nyomasztó mindennapisága, lelkes követőkké pofozná a sodródó, tévelygésre kényszeríthető lelkeket.
Talán így látják: ha elfogadom, akkor elfogadható, s ha elfogadható, akkor épp úgy része a normálisnak, én pedig bátran a részévé válhatok.
Igen, így élik meg, azt hiszem.
Valójában nincs kényszer, mi akaratunkat legyűrve aljasítana idáig bennünket. Magunk kötelezzük egymást azáltal, hogy fejlődésnek hazudjuk a változást. Talán az a baj, hogy még mindig nem volt elég. Vagy talán az, hogy nagyon is elég volt, csak már késő. Késő, mert túl sokszor megtörtént, amit nagyon nem akartunk. Túl sok időt töltöttünk eszmélésekkel, magunkra találásokkal, miközben nem maradt erőnk feltápászkodni, vállt vállnak vetni.
Nem vagyunk már lázadásra motiváltak, mint régen. Hőbörgéseinket gépbe pötyögjük csupán, hogy kéjes nekibuzdulással várhassuk, amint torkunknak ugrik egy másik idegroncs lesből támadó. Túl méltatlan ez így.
Hát, lázadjunk végre!
Kezdjük! Talán, még van értelme! Talán, még mi is lehetünk újra hosszú hajú fiatalok, és akár csak egyszer, egyetlen egyszer utoljára elhisszük, hogy a szüntelen lobbanni vágyó, százszor viszonylagosnak degradált, de valahol bent mélyen mindig is élő igazság, gyermekkorunk zabolázhatatlan fénykardjaként sújt majd le mindenre, mi káros, mi haszontalan, mi hazug, s mi aljas.
Akkor, végre újra miénk, sokat próbáltaké, nagy és katartikus, messze világló pillanatokra vágyóké lehet a diadal. Győzhetünk. De van-e bennünk ennyi? Tudunk-e tükröt mutatni a semmi kozmikus sugárzásának? Megértjük-e újra, hogy nincs az a cél, amelyet érdemes elérni tisztességtelenül, s nem fejlődés az a változás, mely nem kínál magasabb emberi minőséget? És ha megértjük, vajon küzdünk-e tovább? Akkor is? Csak azért is?
Mert, most ezen múlhat minden.
8 hozzászólás
Kedves Zsarátnok!
Majdnem teljesen egyetértek az általad leírtakkal. Legnagyobb bajnak én is azt látom, hogy az ifjúság nem lázad. Alszik, és nem veti le a szemellenzőt, mellyel elbutítja a média. Az iskola meg se próbál ébreszteni, nem engedik. Változás van, de nem fejlődés – ahogy írod -, és nihil.
De már vannak csírák. Már elindult valami. Még alig venni észre. De a lavina is egy hógolyótól lesz.
Gratulálok a meglátásaidhoz!
Szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Köszönöm, hogy olvastál. Remélem a "csírák" tekintetében igazad lesz.
Üdv: István
Egy nemzet lelki vívódása ez, kedves István. Milyen találó és igaz.
Talán tényleg elkezdődött valami, talán mi is ott leszünk, ha nem is hosszú hajjal fiatalon, de hiszem azt, hogy ők is ott lesznek…
"Mert, most ezen múlhat minden." – ahogyan mondod.
Remek írás! Gratulálok!
Ida
Kedves István, tetszik a fejtegetésed, mert jól tükrözi a valóságot: Ilyenek vagyunk, tisztelet a kivételnek. Pedig mit mond nekünk Ady? "Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek / ha százszor tudtak bátrak lenni, százszor bátrak, s viharvertek" (Remélem jól idéztem) Ez hiányzik, valóban ez!!! Üdvözlettel: én
Kedves István!
Jó témát feszegetsz. Sajnos el vannak kényelmesedve az emberek. Segítséget várnak mindenért, okolnak mindenkit, és sok esetben nem látják a fától az erdőt. Az egymásra mutogatás, a szájhősség, tettek nélkül, mind-mind jellemző.
A legegyszerűbb, itt a neten tömörülni, és amikor pl egy facebookos mondanivalóhoz érkezik kb 20 lajk, akkor kihúzzák magukat az emberek, hogy jól odamondogattam, és elterülnek tovább a gép előtt. Mintha tettek is volna valamit.
De legyen megmozdulás, vagy bármi, ameddig csak jelentkezni kell olyan számokat lát az ember, hogy csuda, aztán nagy ritka, amikor élő, hús-vér emberként ott is van.
Jön a magyarázkodás, ezért, nem lehettem ott, azért nem stb. Ezt egy-kétszer ugyan ellehet játszani, de ki az aki nem lát át a szitán idővel?
Küzdeni tettekkel lehet, és jószerivel, egységben, folyamatosan.
Kellene már tényleg egy fiatal ambiciózus csapat, aki tudja a dolgát, és tesz is érte.
Szeretettel: Selanne
Kedves Zsarátnok!
Gyávák vagyunk. Attól félünk, hogy ha lázadunk, még az a kis látszatszabadság is elveszhet, amit a virtuális térben találunk.
Az a belénk égett tapasztalat, hogy hiába indul el egy jó kezdeményezés, hiába állnak mellé sokan, nincsen eredménye. A hatalom kifordítja a célokat, egymás ellen fordítja a részvevőket, tudatosan nem arról beszél amiről szó van. Bohócot csinál azokból akik a változások élére állnak, mert mesteri fokon űzik a karakter gyilkosságokat.
Inkább elmegy aki teheti. Aki meg kényszerből marad, az nem vállalja a hiábavaló küzdelmet. Mert ez a szomorú, hogy nap mint nap azt látjuk, hogy hiábavaló.
Judit
Ki vagy Te kedves zsarátnok, hogy ily tiszta hangon szólsz, ily lelkesítően!
Hol? Hogyan lehet hozzád csatlakozni?
Mert én megteszem!
Tízmillió lapon kellene, hogy írásaidat befújja a szél, minden ház ablakán.
Hogy mindenki kezébe jusson belőle, hogy lássa a szem, gondolja az elme, érezze a szív, amit már második írásodban olvasok!
Biztosan van előkészített talaj, ahol az elvetett gondolatcsíra kicsírázik. Vagy már szárba is szökkent valahol!
Csak meg kellene találnunk egymást!
Valahol, valahogyan, valamikor!
Ildikó
Kedves Ildikó!
Nagyon örülök, ha írásaim lelkesítenek Téged, de tudjuk, ezerszer is megtapasztaltuk, hogy a leírt gondolat önmagában még nem váltja meg a világot. Ennél többre, valami egészen másra is szükség van. Talán hamarosan majd az is elkövetkezik. Nagyon fontos, hogy most már ne csüggedjünk. Abból elég volt. Köszönöm az inspiráló hozzászólásodat. 🙂
Üdv: István